Az egyik folyosó melletti ülésen egy fiatal fiú ült, lehetett úgy tizennyolc–tizenkilenc éves. Az alkarján és a nyakán tetoválások látszottak, az arcán borosta. Sötét pólót viselt, és kimerültnek tűnt. Nem beszélt senkivel, csak maga elé nézett.
A következő megállónál felszállt egy nő két kisgyerekkel. Az egyik a kezét fogta, a másik a kabátjába kapaszkodott. Szabad hely nem volt. A nő gyorsan körbenézett, majd tekintete megállt a fiatalon.
Odament hozzá, és emelt hangon megszólította:
— Fiatalember, adja át a helyét! Két gyerekkel vagyok.
A buszban lassan csend lett. Többen feléjük fordultak. A fiú felemelte a tekintetét, nyugodtan ránézett, de nem mozdult.
— Nem látja, hogy két kicsivel vagyok? — folytatta ingerültebben. — Vagy ez magát egyáltalán nem érdekli?
Néhány utas helyeslően hümmögött.
— A mai fiataloknak semmi tiszteletük — tette hozzá hangosabban. — Kényelmesen ülnek, miközben egy anya gyerekekkel állni kénytelen.
A fiú csendesen válaszolt:
— Nem voltam tiszteletlen.
— Akkor álljon fel! — vágott közbe a nő. — Ez alapvető udvariasság. Egy igazi férfi nem marad ülve ilyenkor.
A feszültség érezhetővé vált. A fiú végül lassan felállt, és megkapaszkodott a kapaszkodóban. A nő már elégedetten indult az ülés felé.
— Látja, hogy megy ez — mondta győztes hangon.
Ekkor azonban a fiú nemcsak félreállt. Lassan feltűrte a pólója ujját. A tetoválások között jól látható volt egy friss műtéti heg, még alig gyógyult seb. A csuklóján kórházi azonosító karszalag volt.
— Ma engedtek ki a kórházból — mondta higgadtan. — Gerincműtétem volt. Az orvos megtiltotta, hogy hosszabb ideig álljak.
A buszban dermedt csend lett. A nő arca elsápadt.
— Én… ezt nem tudhattam — mondta halkabban.
A fiú bólintott.
— Nem is tudhatta. De megkérdezhette volna, mielőtt elítél.
Egy idős hölgy, aki eddig hallgatott, felállt.
— Üljön le, kérem — mondta kedvesen. — Én kibírom állva.
A fiú halványan elmosolyodott.
— Köszönöm, de inkább a gyerekek üljenek le. Ők nem tehetnek semmiről.
A nő leült a gyerekekkel, és már nem szólt semmit. Az utasok kerülték egymás tekintetét. Most vették csak észre a fiú sápadt arcát, óvatos mozdulatait, a zsebéből kilátszó gyógyszereket.
A következő megállónál egy idősebb férfi megszólította:
— Itt szállok le. Elkísérem a padig, hogy le tudjon ülni pihenni.
A fiú hálásan bólintott, és lassan leszállt a buszról.
A jármű továbbindult, de a hangulat már más volt. Nem csupán egy ülőhelyről szólt ez a történet. Hanem arról, milyen könnyen ítélkezünk a külső alapján — tetoválások, borosta, komor tekintet — anélkül, hogy ismernénk a másik ember történetét.
Aznap sok utas gondolkodva szállt le. Megértették, hogy a tisztelet nem kiabálással kezdődik, hanem egy egyszerű kérdéssel. És hogy az igazi méltóság gyakran csendben mutatkozik meg, nem hangos szavakban.
Отправить ответ