A város még aludt, az utcák szinte üresek voltak. Nem nézett vissza. Taxit hívott, és csak egyetlen címet mondott: a temetőt, ahol a menyasszonya nyugodott.
Amikor megérkezett, percekig állt a kovácsoltvas kapu előtt. Nem volt ott a temetésen. Még azelőtt letartóztatták, hogy elbúcsúzhatott volna tőle. A halálhírt egy rideg kihallgatószobában közölték vele. Azóta öt éven át ezzel a fájdalommal élt.
A temető hatalmas volt. A sírkövek végtelen sorokban húzódtak. Lassan sétált közöttük, minden nevet, minden dátumot elolvasott. De az övét nem találta. A szíve egyre hevesebben vert.
Elővette a zsebéből az összegyűrt papírt a parcella és a sor számával. Az írás alig volt olvasható. Végigment a megadott soron egyszer, majd még egyszer. Semmi.
Végül észrevette a gondnokot, egy idős férfit vastag kabátban.
– Elnézést… ezt a sírt keresem – mondta halkan, és átnyújtotta a papírt.
A férfi sokáig nézte, majd bólintott.
– Igen… emlékszem. Ritka név volt. Jöjjön velem.
Nem arra vitte, amit a papír mutatott. Egy másik részhez kísérte.
– Itt van – mondta röviden, majd magára hagyta.
Előtte egy nagy, fekete, szív alakú sírkő állt. A közepén a lány fényképe, ugyanazzal a meleg mosollyal. A sírt friss virágok borították. Látszott, hogy valaki rendszeresen látogatja.
Közelebb lépett. Fehér liliomokat hozott – a kedvenc virágait. Lehajolt, hogy elhelyezze őket, és ekkor meglátott valamit, amitől megdermedt.
A halálozási dátum alatt új, arany betűs felirat csillogott:
„Szeretettel a férjedtől.”
A férjedtől.
A szó úgy hasított belé, mint egy kés. Ők össze akartak házasodni. Már tervezték az esküvőt. A lány leveleket írt neki a börtönbe, megígérte, hogy várni fog. Akkor ki az a férj?
Ujjaival végigsimította a hideg követ. A felirat frissnek tűnt. A virágok sem voltak elhervadva. Valaki gondozta ezt a sírt.
Aztán észrevett még valamit. A sírkövön szereplő halálozási dátum nem egyezett azzal, amit ő ismert. Néhány nap eltérés volt.
Gyorsan a gondnok után sietett.
– Ki állíttatta ezt a sírkövet? – kérdezte remegő hangon.
– Egy férfi, úgy három éve – felelte az idős ember. – Azt mondta, ő a férje. Gyakran jár ide.
– És a temetés? – kérdezte halkan.
A gondnok habozott.
– A koporsó zárva volt. Nem nyitották fel. Minden gyorsan történt.
Zárt koporsó.
A gondolatai őrült tempóban kavarogtak. Mi van, ha nem is ő volt benne? Mi van, ha az egész történet más, mint ahogy hitték?
Leült egy padra, próbált levegőt venni. Öt évig gyászolta. Öt évig hibáztatta magát. Most pedig egy apró részlet mindent megkérdőjelezett.
Ekkor megcsörrent a telefonja. Ismeretlen szám.
– Halló? – szólt bele óvatosan.
Néhány másodperc csend után egy halk, női hang szólalt meg.
– Ma voltál a temetőben?
Megdermedt.
– Ne keress – suttogta a hang. – Mindenki számára halott vagyok. Így biztonságosabb. Neked is.
A vonal megszakadt.
A telefon kiesett a kezéből. Némán bámulta a sírkövet, a lány mosolygó arcát a fényképen. Lehetséges volna? Tévedés? Hazugság? Vagy egy titok, amelyet öt éven át gondosan elrejtettek?
Lassan felállt. A szeme könnyes volt, de a tekintete elszánt.
Ha él, meg fogja találni. Ki az a férfi, aki férjnek nevezi magát? Miért változott meg a dátum? És ki hívta őt az imént?
A temető újra csendes lett. De számára ezen a napon nem a lezárás, hanem egy sokkal sötétebb igazság kezdete érkezett el.
Отправить ответ