Ott feküdt teljesen mozdulatlanul, mint egy apró darab élénkzöld levél… talán egy letört szőlőlevél, vagy egy kis játék, ami leesett az asztalról.
Néhány pillanatig csak néztem, kissé értetlenül. A formája szinte túl tökéletesnek tűnt, a színe szokatlanul élénk volt, a két oldalán lévő apró „szarvacskák” pedig majdnem mesterségesnek látszottak. Amikor azonban közelebb hajoltam, a kis dolog hirtelen megrezdült.
A szívem egy pillanatra kihagyott.
Ami addig egyszerű levéldarabnak tűnt, finoman megremegett, mintha érzékelte volna a mozdulatomat. A mozgás alig volt észrevehető, de elég ahhoz, hogy rájöjjek: ez nem levél, és nem is valamilyen tárgy.
Lassan leguggoltam, és próbáltam nem tenni hirtelen mozdulatokat. A szobában különös csend lett, mintha még a levegő is megállt volna egy pillanatra. A kis zöld „levél” ott feküdt a padlón, majd ismét teljesen mozdulatlanná vált, mintha tökéletesen bele akarna olvadni a környezetébe.
– Mi lehet ez…? – suttogtam magam elé.
A kíváncsiság és egy kis nyugtalanság keveredett bennem. Különféle gondolatok futottak át az agyamon: talán egy egzotikus rovar, egy különös élőlény, amely valahogy bejutott a házba, vagy valami, amit még soha nem láttam. Az ablakon beáramló napfény közvetlenül ráesett, és még jobban kiemelte a szinte természetellenesen élénk zöld színét.
Óvatosan kinyújtottam a kezem, de néhány centiméterrel előtte megálltam. Abban a pillanatban ismét megmozdult — ezúttal egy kicsit határozottabban.
Most már nem volt kétség.
Élőlény volt.
A legmeglepőbb az volt, hogy továbbra is pontosan úgy nézett ki, mint egy levél. Nem csak hasonlított rá — szinte tökéletesen. A szabálytalan szélek, a finom erezet, a kis kiálló részek mind egy valódi növényi levélre emlékeztettek.
Ha nem láttam volna megmozdulni, soha nem jöttem volna rá az igazságra.
Aztán nagyon lassan elfordult.
A mozdulat annyira finom volt, hogy könnyen észrevétlen maradhatott volna. De mégis megláttam két apró sötét szemet. Két kis fénylő pontot, amelyek mintha egyenesen rám néztek volna.
Hideg borzongás futott végig a hátamon.
Ekkor jöttem rá, hogy csupán néhány centiméterre vagyok egy olyan élőlénytől, amely tökéletesen alkalmazkodott az álcázáshoz. A természet úgy alkotta meg, hogy szinte láthatatlan legyen — a madarak, az állatok és még az emberek számára is.
De egy kérdés továbbra is ott motoszkált a fejemben: hogyan került ide, a házba?
Néhány másodpercig csak néztük egymást. Nem próbált elmenekülni. Szinte nem is mozdult. Csak enyhén ringatózott, mint egy levél a gyenge szélben.
És ekkor valami teljesen váratlan történt.
A kis teremtmény lassan felemelte az első lábait — vékonyak és szinte áttetszők voltak — majd hirtelen egy rövid mozdulatot tett előre.
Annyira megijedtem, hogy ösztönösen hátraugrottam, és majdnem fellöktem a mögöttem álló széket.
A szívem hevesen dobogott. Egyetlen kérdés járt a fejemben: miféle különös lény lehet ez?
Újra lenéztem a padlóra.
Ugyanott feküdt, mint korábban.
Ugyanaz a kis zöld „levél”, teljesen mozdulatlanul, mintha éppen most esett volna le egy növényről. Első pillantásra teljesen hétköznapi.
Ha valaki akkor belépett volna a szobába, valószínűleg észre sem vette volna.
De én már tudtam az igazságot.
Ez nem levél volt.
És nem is játék.
Egy élőlény volt, amely néhány pillanattal korábban ugyanilyen figyelmesen figyelt engem, mint ahogyan én figyeltem őt.
És ekkor egy még nyugtalanítóbb gondolat jutott eszembe.
Ha egy ilyen „levél” észrevétlenül bejuthatott a házba…
vajon hány hasonló rejtőzhet körülöttünk anélkül, hogy bárki észrevenné?
Отправить ответ