A főútvonal egyik piros lámpájánál álltam, amikor észrevettem egy fiatal nőt, aki autók között lépkedett, karján egy kisgyermekkel, és pénzt kért a sofőröktől.
Egy pillanatig fel sem fogtam, mit látok.
Aztán megfagyott bennem a vér.
A nő a lányom volt.
Lesoványodott arca volt, kócos haja, koszos ruhája. Mezítláb állt az aszfalton. A kisfiam – az unokám – sírt a karjában, kipirosodva a hőségtől. A lányom tekintete tele volt szégyennel és félelemmel, mintha attól tartott volna, hogy felismerem.
Lehúztam az ablakot.
– Kislányom…
Összerezzent, és elfordította az arcát.
– Apa, kérlek… menj el.
De én már kiszálltam az autóból.
– Szállj be. Azonnal.
Mögöttem dudáltak, de nem érdekelt. Csak őt és a gyereket láttam, akik az autók között álltak kiszolgáltatva.
Amikor elindultunk, bekapcsoltam a klímát. A csend szinte fojtogató volt.
– Hol van a lakás? Hol van az autó, amit ajándékba kaptatok? Hol van a pénz, amit minden hónapban utaltam? Hogyan kerülhettél az utcára? Hol van a férjed?
Sokáig hallgatott. Aztán könnyek gördültek le az arcán.
– Mindent elvettek… ő és az anyja. Papírokat írattak alá velem. Az autót eladták. A lakás már nem az én nevemen volt. Amikor tiltakoztam, lecserélték a zárakat. Azt mondták, ha bárkinek szólok, elveszik tőlem a gyereket.
Félreálltam az út szélén. A lányom összegörnyedt, mintha szemrehányásra számítana.
Nem hibáztattam.
Csak megfogtam a kezét. Hideg volt és remegett.
Hazavittem őket. A feleségem, amikor meglátta a lányunkat ilyen állapotban, sírva fakadt. Az unokánkat megfürdettük, tiszta ruhát adtunk rá, orvost hívtunk. A lányom szinte azonnal elaludt a kimerültségtől.
Én viszont egész éjjel ébren maradtam.
Elővettem minden dokumentumot, banki kivonatot, szerződést. A lakást én fizettem. Az autót is. Az utalások egyértelműen ajándékként szerepeltek a lányom számára. Túlzottan megbíztam bennük. Családnak tekintettem őket.
Másnap felhívtam egy tapasztalt ügyvédet. Átnézte az iratokat, majd komolyan rám nézett.
– Van jogi alapunk. Amit tettek, megtámadható.
Pert indítottunk a vagyon visszaszerzéséért, és feljelentést tettünk csalás gyanújával.
Amikor a vejem megtudta, azonnal telefonált.
– Nem kellene ezt bíróságra vinni. Meg tudjuk beszélni…
– Megbeszélni? – válaszoltam higgadtan. – Kidobtad a lányomat és az unokámat az utcára. Most a törvény dönt.
Az anyja próbált nyomást gyakorolni, kiabált a házunk előtt, vádaskodott. Ezúttal zárt ajtók fogadták.
A tárgyaláson még súlyosabb dolgok derültek ki. Megpróbálták a lányomat alkalmatlannak feltüntetni, hogy megszerezzék a gyermek felügyeletét. Tudatosan készültek erre.
Ekkor értettem meg, hogy ez már nem csupán pénzről szól. A lányom méltóságáról és az unokám jövőjéről volt szó.
A per hónapokig tartott. Voltak fenyegetések, alkudozási kísérletek. Nem hátráltam meg.
Végül megszületett az ítélet: a vitatott átruházásokat érvénytelenítették, a lakás visszakerült a lányomhoz, pénzbeli kártérítést ítéltek meg, és büntetőeljárás indult.
Amikor a döntést kihirdették, a vejem arcán már nem volt önbizalom. Csak bizonytalanság.
Az igazi változás azonban otthon történt.
Néhány héttel később a lányom újra mosolygott. Őszintén. Az unokám boldogan futkározott a saját otthonában. Újra volt tető a fejük felett – és biztonság.
Egy este halkan ezt mondta:
– Apa, sajnálom, hogy nem szóltam korábban. Azt hittem, egyedül kell megoldanom.
Magamhoz öleltem.
– Soha nem vagy egyedül. Amíg élek, mindig lesz, aki melletted áll.
Az a piros lámpa egy hétköznapi pillanatnak indult.
De attól a másodperctől kezdve minden megváltozott.
Отправить ответ