Akkor minden megváltozott. Meg kellett tanulnom egyszerre apának, anyának, barátnak és védelmezőnek lenni.
Sokat dolgozom, gyakran késő estig. Spórolok magamon, lemondok a pihenésről, az álmaimról, csak azért, hogy a lányaimnak semmiben ne legyen hiányuk. Néha olyan fáradt vagyok, hogy azt érzem, már nincs erőm továbbmenni.
Azon a reggelen is úgy ébredtem, mint mindig: tele gondokkal és feladatokkal. Reggelit kellett készítenem, iskolába vinni őket, dolgozni menni, intézni a háztartást. Minden felelősség az én vállamon volt.
Kimentem a konyhába… és megdermedtem.
Az asztalon már minden készen állt. Meleg étel, felvágott gyümölcs, tea a bögrékben. Minden gyönyörűen elrendezve. Még a szalvéták is szív alakban voltak összehajtva.
Nem akartam hinni a szememnek.
– Lányok? – kérdeztem halkan.
Mosolyogva futottak ki a szobából, kicsit izgultak, de nagyon büszkék voltak.
– Apa, ez neked van – mondta az idősebbik, és átnyújtott egy kis papírt.
Egy kézzel készített üzenet volt rajta:
„Köszönjük, hogy mindig mellettünk vagy. Nagyon szeretünk.”
Abban a pillanatban könnyek szöktek a szemembe. Leültem, és hosszú idő után először sírtam el magam.
De ez még nem volt minden.
Reggeli után észrevettem, hogy a lakás szinte ragyog. A játékok elpakolva, az ágyak bevetve, a könyvek sorban, a munkahelyi papírjaim is rendben.
Később bevallották az igazat.
Napok óta titokban készültek. Korábban keltek fel, videókat néztek, főzni tanultak, és mindent aprólékosan megterveztek.
Azért tették, hogy boldoggá tegyenek.
Azért, hogy legalább egy napig mosolyogjak.
Este újabb meglepetés várt.
Amikor hazaértem a munkából, az ajtót papírvirágok díszítették. A nappaliban gyertyák égtek. A falon egy nagy felirat állt:
„Apa, te vagy a mi hősünk.”
Még egy kis tortát is készítettek a szomszéd segítségével.
Akkor megértettem valami nagyon fontosat.
Évekig azt hittem, hogy mindent feláldozok értük.
Hogy többet adok, mint amennyit kapok.
Hogy kimerült vagyok és megtört.
De közben ők figyeltek engem.
Látták, hogy nem adom fel.
Hogy fáradtan is mosolygok rájuk.
Hogy mindig mellettük állok.
És megtanultak ugyanúgy szeretni, ahogy én szeretem őket.
Azon az estén rájöttem: nem vagyok egyedül.
Gazdag ember vagyok.
Mert két lányom van, hatalmas szívvel.
Azóta másképp nézek az életre.
Nem panaszkodom többé.
Nem sajnálom magam.
Nem érzem magam szerencsétlennek.
Épp ellenkezőleg.
Szerencsés vagyok.
Mert igazi családom van.
Egy család, amelyet a szeretet tart össze.
És amikor a nagyobbik lányom egyszer halkan ezt mondta:
– Apa, ha nagy leszek, olyan erős akarok lenni, mint te,
akkor tudtam, hogy minden áldozat megérte.
Ha ez a történet megérintett, nézd meg a hozzászólásokat.
Ott vár a folytatás, amely talán még jobban meglep…
Отправить ответ