A ház előtt hosszú sorban álltak a fekete, luxus terepjárók. Fényes karosszéria, sötétített ablakok, öltönyös férfiak fülhallgatóval… Olyan volt, mintha egy film jelenete elevenedett volna meg.
– Mi történik itt?.. – suttogta, miközben ösztönösen a hasára tette a kezét.
A szíve hevesen vert. Számtalan nyugtalanító gondolat cikázott a fejében.
Értem jöttek? Baj van? Valami rosszat tettem?
Ekkor megszólalt a csengő.
Rövid. Éles. Határozott.
Rita összerezzent.
– Ki az? – kérdezte remegő hangon.
– Biztonsági szolgálat. Kérem, nyissa ki az ajtót.
A lábai megremegtek. Mély levegőt vett, majd lassan elfordította a kulcsot.
Két elegáns férfi állt előtte sötét öltönyben. Mögöttük több drága autó parkolt.
– Ön Rita Mihajlova? – kérdezte az egyikük.
– I… igen – felelte halkan.
– Beszélnünk kell önnel. Arról a férfiról van szó, akit tegnap kórházba vitt. Iljának hívják.
Rita szíve összeszorult.
– Történt vele valami? – suttogta.
A férfiak összenéztek.
– Éppen ellenkezőleg. Önnek köszönhetően életben van.
Együtt kimentek az udvarra. Az egyik fekete autó mellett egy magas, elegáns férfi állt.
Amikor megfordult, Rita majdnem elájult.
Ő volt az.
A sebesült hajléktalan.
A véres arcú férfi.
Aki az út szélén feküdt.
Most azonban magabiztosnak és erősnek tűnt.
– Maga… maga az? – hebegte.
Bólintott.
– Igen. Ilja Voronin vagyok. A SeverInvest vállalat tulajdonosa.
Kis szünetet tartott.
– Megtámadtak, kiraboltak, magamra hagytak. Elvesztettem az emlékezetemet. Ha ön nem áll meg… ma nem lennék itt.
Egyenesen a szemébe nézett.
– Ön volt az egyetlen, aki segített.
Rita könnyei potyogni kezdtek.
– Nem tudtam továbbmenni… – mondta halkan. – Féltem, de nem hagyhattam ott.
Ilja elmosolyodott.
Intett az egyik testőrnek, aki egy mappát hozott.
– Kifizettük minden tartozását. A lakbért, a számlákat, az orvosi költségeket. És van még valami.
Átnyújtott neki egy dokumentumot.
– Szeretném, ha ön lenne a várandós nőknek és egyedülálló anyáknak szóló jótékonysági programunk koordinátora.
Rita döbbenten nézte a papírt.
– Ez… igaz? – kérdezte meghatódva.
– Igen. És ez még csak a kezdet.
Sírásban tört ki.
– Soha nem vártam semmit cserébe…
– A jóság mindig visszatér – felelte Ilja csendesen.
Attól a naptól kezdve az élete megváltozott.
Nem félt többé a jövőtől.
Nem számolta többé a filléreket.
Nem volt többé egyedül.
Másokon segített – ahogy egykor ő segített Ilján.
Ilja pedig gyakran mondta az interjúkban:
„A sikert, az életemet, mindent egy bátor, várandós taxisofőrnek köszönhetek, aki mert megállni.”
Mert néha egyetlen jó tett mindent megváltoztat.
Отправить ответ