Angelina Pavlovna lakása hosszú éveken át csendes és üres volt. Férje halála után egyedül maradt. Fia, Péter, messze tanult, ritkán látogatta. A tágas szobák elvesztették régi melegségüket.
Minden akkor változott meg, amikor Péter feleségül vette Zoját.
A fiatal nő hamar észrevette, mennyire magányos az anyósa. Az esküvő után megkérdezte, beköltözhetnek-e hozzá egy időre. Angelina meghatódott, és újra értelmet talált az életében.
A lakás lassan megtelt élettel. Közös vacsorák, nevetések, hosszú beszélgetések hozták vissza a családi hangulatot.
Nem sokkal később Zoja teherbe esett.
A várt öröm helyett azonban feszültség költözött a házba.
Péter megváltozott. Hallgatag lett, gyakran későn jött haza, kerülte a felesége tekintetét. Úgy tűnt, valami nyomasztja.
— Boldog vagy? — kérdezte Zoja egy este.
— Persze — felelte.
De a hangja üres volt.
A terhesség nehéznek bizonyult. Zoja gyakran került kórházba, aggódott a babáért. Péter egyre ritkábban látogatta.
A szülés napján pedig egyáltalán nem jelent meg.
A telefonja ki volt kapcsolva.
Zoja egyedül hozta világra a gyermekét, félelem és fájdalom között, támogatás nélkül.
Amikor magához tért, egy apró kislány feküdt mellette.
— Egészséges kislánya született — mosolygott a nővér.
Zoja könnyezve ölelte magához.
Újra és újra hívta Pétert.
Hiába.
Végül Angelinát hívta fel.
— Azonnal megyek — mondta remegő hangon.
Három nap telt el.
Péter nem jelentkezett.
Zoja végül maga hívta fel.
— Eljössz értünk? — suttogta.
— Nem tudok… sajnálom — válaszolta hosszú hallgatás után.
És bontotta a vonalat.
Zoja világa összeomlott.
A hazaindulás napján csak Angelina várta őt a kórháznál.
Megölelte, segített cipelni a csomagokat.
— Nem vagy egyedül — mondta halkan.
Ekkor megjelent Péter.
Távolról figyelt. Hideg volt. Idegen.
Zoja a karjába adta a babát.
Péter remegő kézzel vette át.
És akkor meglátta a kezét.
A kis csuklón egy félhold alakú anyajegy volt.
Ugyanolyan, mint az övé.
Ugyanolyan, mint az apjáé.
Elsápadt.
— Ez… ez lehetetlen… — suttogta.
Eszébe jutottak anyja szavai. A családjukban minden gyermek ilyen jellel születik.
Hónapokig kételkedett.
Azt hitte, nem az ő gyermeke.
Félt.
Elmenekült.
Cserbenhagyta őket.
Most azonban a valóság ott állt előtte.
A kislány megszorította az ujját.
Mintha megbocsátana.
Péter sírni kezdett.
— Bocsáss meg… vak voltam… — zokogta.
Zoja hallgatott.
A fájdalom túl friss volt.
A bizalom összetört.
Angelina odalépett.
— Fiam — mondta halkan —, a szeretetet nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyítjuk.
Attól a naptól kezdve Péter megváltozott.
Harcolni kezdett a családjáért.
Megtanult apa lenni.
Megtanult férj lenni.
Minden nap bizonyította, hogy megérdemli a második esélyt.
Zoja pedig lassan újra hinni kezdett.
Mert a kis kéz emlékeztette őket:
Az igazság elől nem lehet elmenekülni.
És az igazi szeretet azt jelenti, hogy maradunk, még akkor is, amikor a legnehezebb.
Отправить ответ