Ez volt az utolsó reményem. Az egyetlen esélyem. És mindenekelőtt a gyermekem megmentésének lehetősége.
Azon az estén minden megváltozott.
Anyám, Carol, némán állt az asztal mellett, és mereven bámulta a kartondobozt. Benne volt a pénz. A pénz, amely az életemet jelentette. A tekintetében azonban nem volt szeretet. Csak hideg kapzsiság.
— Egy ekkora összeg nem maradhat itt — mondta, és a doboz felé nyúlt. — Beviszem a bankba.
Azonnal elé álltam.
— Nem, anya — könyörögtem remegő hangon. — Ez a pénz a kezelésemre kell. Ne nyúlj hozzá.
Az arca hirtelen megváltozott. Lehullott róla a gondoskodó anya álarca, és előbukkant az igazi énje: kemény, keserű és kegyetlen.
— Én neveltelek fel — sziszegte. — Mindennel tartozol nekem. Azt hiszed, megtarthatod ezt?
— Soha nem segítettél — suttogtam. — Kérlek… menj el.
— Soha! — kiáltotta.
Dühében felkapott egy nehéz fémrudat, amely egy díszítést tartott.
— Anya, kérlek, hagyd abba! — sikítottam.
De nem hallgatott rám.
Felemelte a karját.
És teljes erejéből lesújtott.
Tompa csattanás hallatszott, amikor a fém a hasamnak csapódott.
Először semmit sem éreztem. Csak ürességet. Aztán jött a fájdalom. Égető. Elviselhetetlen.
Összeestem a földön.
Éreztem, ahogy meleg folyadék folyik végig a lábaimon. Nem csak víz volt.
Vér volt.
— A kisbabám… — suttogtam.
A világ elsötétült.
Az intenzív osztályon ébredtem fel. A fény elvakított. Egy fáradt arcú orvos állt mellettem.
— Doktor úr… — suttogtam. — A lányom… él?
Egy pillanatig hallgatott.
— Igen — felelte végül. — Sikerült megmentenünk. Az állapota súlyos, de stabil.
Elsírtam magam.
Élt.
A kislányom élt.
— És én? — kérdeztem halkan.
— Súlyos sérüléseket szenvedett — magyarázta. — Sok vért vesztett. Szerencséje volt.
Szerencséje…
Ez a szó fájt.
Néhány órával később megjelent a rendőrség.
Elmondtam mindent.
Minden részletet. Minden félelmet. Minden fájdalmat.
Anyámat letartóztatták.
Gyilkossági kísérlet miatt emeltek vádat ellene.
Három nappal később láthattam először a lányomat.
Egy inkubátorban feküdt. Apró volt. Törékeny. Gépekhez csatlakoztatva.
Majd megszakadt a szívem.
— Bocsáss meg — suttogtam. — Mindig meg foglak védeni.
Egy nővér gyengéden a vállamra tette a kezét.
— Erős. Olyan, mint maga.
A tárgyalás egy hónappal később kezdődött.
Anyám tökéletesen felöltözve, hideg arccal ült a vádlottak padján.
— Baleset volt! — kiabálta. — Nem akartam bántani!
A szemébe néztem.
— A pénzt akartad — mondtam nyugodtan. — És majdnem megölted a gyermekemet.
A bíró kihirdette az ítéletet:
Tizenkét év börtön.
Feltételes szabadlábra helyezés nélkül.
Eltelt egy év.
A lányom megtette az első lépéseit.
Kimondta az első „anya” szót.
Nevetett.
Élt.
És én vele együtt.
A barátaim lettek az igazi családom.
Anyám a múlt része maradt.
Ott, ahol a helye van.
Mert egy igazi anya véd.
Nem pusztít.
Ma már tudom:
Túléltük.
És többé senki sem törhet meg minket.
Отправить ответ