András a kezemet szorította, én pedig meghatódva néztem rá. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden nehézség, minden vita és minden könny megérte ezt az életet.
Amikor a dal véget ért, tapsvihar tört ki. A vendégek felállva ünnepeltek bennünket, mi pedig kissé zavarban, de boldogan hajoltunk meg.
Ekkor András felállt.
– Szeretnék mondani valamit – szólalt meg, és intett a pincérnek, hogy halkítsa le a zenét.
A hangja furcsán feszült volt. Nem olyan, mint amikor viccelni szokott. Inkább… idegen.
A szívem egy pillanatra összeszorult.
– Húsz év hosszú idő – folytatta. – Rengeteg emlékkel, örömmel, fájdalommal. Két gyerekkel, közös álmokkal, közös küzdelmekkel…
Mosolygott, de a szeme nem mosolygott vele.
– És most, ezen a különleges estén… nem akarok többé hazudni.
A teremben síri csend lett.
Éreztem, ahogy a kezem kihűl az övében.
– András…? – suttogtam.
Felém fordult, és végre rám nézett. A tekintetében bűntudat, félelem és valami furcsa megkönnyebbülés keveredett.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem így akartam. Nem itt. Nem most. De tovább nem bírom.
A vendégek feszülten figyeltek. Eszter arca elsápadt. Márk mereven ült, Lilla szeme elkerekedett.
– Van valaki más – mondta ki végül.
A világ megszűnt körülöttem.
Mintha hirtelen megsüketültem volna. Nem hallottam a levegőt, nem hallottam a saját szívverésemet sem. Csak ezt az egy mondatot.
Van valaki más.
– Micsoda…? – nyögtem ki.
– Egy éve tart – folytatta. – A munkahelyemen ismerkedtünk meg. Nem terveztem. Esküszöm. De megtörtént. És… beleszerettem.
A gyomrom görcsbe rándult.
Húsz év.
Húsz év közös reggelek, betegségek, karácsonyok, gyereksírás, költözések, remények.
És most… egy mondattal mindent lerombolt.
– Ezt… itt? Most? – kérdeztem remegő hangon. – A gyerekeink előtt? A barátaink előtt?
– Nem akartalak tovább becsapni – felelte. – Nem tudtam többé úgy rád nézni, hogy közben hazudok.
Felálltam.
A szék hangosan megcsikordult a kövön.
– Akkor legalább lett volna benned annyi tisztelet, hogy négyszemközt teszed – mondtam, és a hangom idegenül csengett a saját fülemben.
Márk is felpattant.
– Apa, ez beteges – mondta dühösen. – Tudod, mit művelsz?
Lilla sírt.
– Hogy tehetted ezt anyával? – zokogta.
András lehajtotta a fejét.
– Sajnálom…
De a „sajnálom” már nem jelentett semmit.
Kimentem az étterem teraszára. A nyári levegő hidegnek tűnt a bőrömön. Leültem egy székre, és remegni kezdtem. Nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy sikítsak.
Eszter utánam jött, és átölelt.
– Erős vagy – suttogta. – Mindig is az voltál.
De én akkor nem éreztem magam erősnek.
Csak elárultnak.
Megsemmisítettnek.
Üresnek.
Az este, amelyet hónapokig terveztem, amelynek a tökéletességéről álmodtam, egyetlen pillanat alatt rémálommá vált.
Később hazamentem egyedül.
András nem jött velem.
A lakás csendes volt. A falakon családi fotók. Nyaralások. Mosolyok. Hamis mosolyok.
Leültem a kanapéra, és akkor végre sírtam.
Hosszú, hangtalan zokogással.
Nemcsak egy férfit veszítettem el azon az estén.
Hanem egy életet.
Egy múltat.
Egy jövőt.
És mindazt, amiről azt hittem, örökké tart.
Отправить ответ