Soha nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű bevásárlás ilyen mély nyomot hagy bennem. A terhességem hetedik hónapjában jártam, fáradt voltam, bizonytalan és teljesen egyedül küzdöttem a mindennapokkal. Részmunkaidőben dolgoztam, minden forintot számoltam, és esténként gyakran sírva aludtam el, mert féltem a holnaptól.
Aznap alig álltam a lábamon. Csak fizetni akartam, és minél előbb hazamenni. Előttem egy idős férfi állt, karjában egy kis kutyával. Sovány volt, megtört, a tekintetében szégyen és fáradtság tükröződött.
A kosarában csak néhány alapélelmiszer és egy kis zacskó kutyatáp volt.
Amikor a pénztárnál kiderült, hogy nincs elég pénze, csendben elkezdte visszatenni a termékeket. A mögötte állók türelmetlenül sóhajtoztak. A pénztáros még meg is jegyezte, hogy kutyával nem maradhat bent.
Ő magához szorította az állatot, és halkan csak ennyit mondott:
„Ő az egyetlen, aki megmaradt nekem.”
Ekkor léptem előre.
„Kifizetem én” – mondtam.
Rám nézett, könnyes szemmel. Nem hitte el, hogy egy idegen segít neki ellenszolgáltatás nélkül. Többször megköszönte, majd lassan elment.
Amikor kiléptem az üzletből, furcsa érzés volt bennem. Tudtam, hogy nekem sincs sok pénzem. Gyermeket vártam, nem volt párom, nem volt biztos jövőképem. Mégis, belül nyugodt voltam. Tudtam, hogy jól döntöttem.
Aznap éjjel alig aludtam. A számlák, a lakbér, a baba jövője járt a fejemben. Vajon felelőtlen voltam? Mi lesz, ha holnap én kerülök bajba?
Hajnalban halk kopogásra ébredtem.
Hat óra sem volt még.
A szívem hevesen vert. Óvatosan kinéztem.
Ő állt ott.
Az idős férfi. A kutyájával. Egy táskával a kezében.
Kinyitottam az ajtót.
„Bocsásson meg, hogy zavarom… De muszáj volt eljönnöm” – mondta remegő hangon.
Átnyújtotta a táskát. Gyümölcs, méz, kenyér, bébiételek és kézzel kötött kis zoknik voltak benne.
Elállt a lélegzetem.
Ezután elmesélte az életét. Az elvesztett lányát. Az eltűnt unokáját. Az éveken át tartó magányt. A pénzt, amit „a legrosszabb napra” tett félre.
„Ez a nap tegnap jött el” – mondta halkan. „De nem nekem. Neked.”
A borítékban akkora összeg volt, ami hónapokra biztonságot adott.
Sírva fakadtam.
Vissza akartam adni. Nem engedte.
„Te visszaadtad az emberi méltóságomat. Hadd adjam vissza neked a reményt” – mondta.
Azzal elment.
Soha többé nem láttam.
De neki köszönhetően nyugodtan készülhettem az anyaságra, és megszűnt bennem a mindennapos félelem.
A fiam ma szeretetben és biztonságban él.
És minden egyetlen apró jócselekedettel kezdődött.
A jóság nem tűnik el.
Mindig visszatér.
Отправить ответ