És nem sejtettem, hogy harminc év múlva ott áll majd az ágyam mellett a kórházban
Egész életemben egy kis falusi iskolában tanítottam. Az épület régi volt, a falak repedezettek, a padló nyikorgott, a tető gyakran beázott. Télen fáztunk, tavasszal minden nedves és sáros lett. De megszoktuk. A szegénységet, a hiányt, az élet csendes igazságtalanságát.
Minden reggel észrevettem ugyanazt a fiút.
Mindig az elsők között érkezett. Csendben leült az utolsó padba, elővette a füzeteit, és lesütötte a szemét. A ruhái elhasználtak voltak, a kabátja vékony, és a cipője… a cipője összetörte a szívemet.
Mindig vizes volt.
Eső után sáros. Hó után átázott. Órákon át ült benne, dideregve a hidegtől, mégsem panaszkodott soha. A többi gyerek néha kinevette, suttogott mögötte, sőt, volt, hogy el is húzódtak tőle.
Ő azonban hallgatott.
Soha nem sírt. Soha nem panaszkodott. Néha csak kinézett az ablakon, mintha máshol szeretne lenni.
Tudtam, hogy beteg édesanyjával és kisebb testvéreivel él. Az apja egy balesetben halt meg. Alig volt pénzük. Néha reggeli nélkül jött iskolába, néha felszerelés nélkül. De mindig tanulni akart.
Egy nap megláttam, ahogy titokban leveszi a vizes zokniját, és megpróbálja elrejteni a pad alatt. Abban a pillanatban megszakadt a szívem. Tudtam, mit kell tennem.
Tanítás után elmentem egy boltba.
Sokáig álltam a polcok előtt. Számoltam a pénzem. Habozta. Ezeket a forintokat a gyógyszereimre tettem félre. De azon a napon ez nem számított.
Vettem neki egy pár meleg, erős csizmát.
Este megkerestem a házukat. Egy kis viskó volt a falu szélén. Letettem a dobozt az ajtó elé, és elmentem.
Üzenet nélkül.
Név nélkül.
Magyarázat nélkül.
Másnap másként jött iskolába.
Száraz lábbal.
Magabiztosabban.
Új fénnyel a szemében.
Rám nézett, és tudtam, hogy megértette.
A tekintetében minden benne volt: hála, meghatottság, öröm.
Soha nem beszéltünk róla.
Teltek az évek.
Elköltözött.
Továbbtanult.
Eltűnt az életemből.
Aztán eltelt harminc év.
Egyedül feküdtem a kórházi ágyon.
Gyengén.
Kimerülten.
Félelemmel tele.
A szívműtétemet újra és újra elhalasztották. Mindig volt sürgősebb eset. Mindig várnom kellett.
A családom messze volt.
A barátaim eltűntek.
A csend nyomasztó volt.
Egy nap kinyílt az ajtó.
Egy elegáns férfi lépett be, virágcsokorral a kezében. Határozottnak és magabiztosnak tűnt.
Nem ismertem fel.
Közelebb jött, elmosolyodott, és megszólalt:
— Nem emlékszik rám?
Megráztam a fejem.
Leült mellém, és halkan mondta:
— Harminc évvel ezelőtt maga vett nekem csizmát, hogy ne járjak vizes cipőben iskolába.
Elakadt a lélegzetem.
Ő volt az.
Az a kisfiú az utolsó padból.
Most már férfi.
— Orvos lettem. Szívsebész — folytatta. — Maga miatt. Mert megmutatta, hogy számítok.
Könnyeim folytak.
Ő intézte el a műtétemet.
Ő hívta a legjobb szakembereket.
Mindent felügyelt.
Minden nap meglátogatott.
Bátorított.
Fogta a kezem.
A távozásom előtt ezt mondta:
— Az a pár csizma megváltoztatta az életemet. Most én változtathattam meg a magáét.
Néha elég egy apró tett.
Egy kis jóság.
Egy pillanatnyi figyelmesség.
És egy egész élet más irányt vesz.
Отправить ответ