Nem sokkal később azonban valami szörnyű dolog történt… és ezt máig bánom.
54 éves vagyok. Sokáig azt hittem, hogy ebben a korban az ember már kiismeri az embereket. Hogy nem lehet többé könnyen becsapni. Tévedtem.
A lányommal és a vejjemmel éltem. Kedvesek voltak, figyelmesek. Soha nem éreztették velem, hogy útban lennék. Mégis így éreztem. A fiataloknak szükségük van a saját terükre. Nem akartam megvárni, míg ezt kimondják. Méltósággal akartam elmenni.
Egy kolléganőm mutatta be a bátyját.
– Jól összeillenétek – mondta.
Nevettem. Randizni ötven felett? Ugyan már. Mégis találkoztunk. Egy séta, egy kávé, egy nyugodt beszélgetés. Semmi különös. És éppen ez tetszett benne. Nem ígért csodákat, nem beszélt nagy szavakkal.
Elkezdtünk járni. Felnőtt módon. Főzött nekem, eljött értem munka után, esténként tévét néztünk. Nem volt dráma, nem volt veszekedés. Azt hittem, ilyen egy érett kapcsolat.
Néhány hónap múlva felvetette, hogy költözzek hozzá. Sokáig gondolkodtam. Végül igent mondtam. A lányom szabadabb lesz, én pedig új életet kezdek.
De belül nyugtalan voltam.
Eleinte minden rendben ment. Együtt rendeztük be a lakást, bevásároltunk, megosztottuk a feladatokat. Figyelmes volt. Megnyugodtam.
Aztán jöttek az apróságok.
Zenét kapcsoltam – fintorgott.
Más kenyeret vettem – sóhajtott.
Rosszul tettem le egy bögrét – megjegyzést tett.
Nem foglalkoztam vele. Mindenkinek vannak szokásai.
Később jöttek a kérdések.
Hol voltál?
Miért késtél?
Kivel beszéltél?
Miért nem válaszoltál azonnal?
Eleinte azt hittem, csak féltékeny. És furcsa módon ez még jól is esett.
De lassan úgy éreztem, mintha állandóan védekeznem kellene.
Elkezdett „aggódni értem”.
– Ne menj oda, veszélyes.
– Ne beszélj azzal a nővel, irigy rád.
– Ne hívd annyit a lányodat, elfoglalt.
Hallgattam rá.
Kevesebbet találkoztam a barátaimmal.
Korábban mentem haza.
Halkabban beszéltem.
Mindenre figyeltem.
A világom egyre kisebb lett.
Ő pedig egyre szigorúbb.
Ha késtem – hallgatott.
Ha nem válaszoltam – mérges lett.
Ha mosolyogtam – gyanakodott.
Egy este egy kolléganőmnél voltam. Előre szóltam, képet is küldtem. Amikor hazaértem, a sötétben ült.
– Hol voltál? – kérdezte hidegen.
– Hiszen tudod…
– Hazudsz.
Ez jobban fájt, mint egy pofon.
Elkezdte ellenőrizni a telefonomat. Olvasta az üzeneteimet. Törölte a névjegyeket. Döntött helyettem.
Mit vegyek fel.
Hova menjek.
Kivel beszéljek.
Ha tiltakoztam, ezt mondta:
– Nem tisztelsz.
– Nem szeretsz.
– Nem vagyok fontos neked.
És én bűntudatot éreztem. Ok nélkül.
Egyszer a lányomhoz akartam menni hétvégére.
– Miért? – kérdezte.
– Hiányzik.
– Akkor velem nem vagy boldog?
Otthon maradtam.
Egyre jobban féltem hazamenni. Minden szót átgondoltam. Minden mozdulatot.
Mégis azt ismételgettem magamnak: Szeret. Csak fél, hogy elveszít.
Aztán eljött az a nap.
Egy apróság miatt veszekedtünk. Zuhanyoztam, nem vettem fel rögtön. Tíz nem fogadott hívás várt.
Ordított. Megragadta a telefonomat, és a falhoz vágta.
– Te tehetsz róla! – kiabálta.
Reszkettem.
Akkor értettem meg: ez nem szerelem. Ez uralom.
Aznap éjjel nem aludtam.
Reggel felhívtam a lányomat. Mindent elmondtam.
Néhány órán belül megérkezett.
Amikor meglátott csomagolni, mindent megértett.
– Elmész? – kérdezte halkan.
– Nem – feleltem. – Megmentem magam.
Ma újra nyugodtan élek. Teázom, zenét hallgatok, nevetek.
Tanulom megbocsátani magamnak, hogy ilyen sokáig hallgattam.
54 éves vagyok.
És egy dolgot biztosan tudok:
A szerelem nem fájhat.
Az irányítás nem gondoskodás.
A magány jobb, mint a félelem.
Néha elmenni azt jelenti: életben maradni.
És én az életet választottam.
Отправить ответ