A fejemben ismerős gondolatok kavarogtak. Talán segítenem kellene. Talán ez normális. Egész életemben arra tanítottak, hogy legyek kedves, türelmes és hálás. Mosolyogjak akkor is, amikor fáj. Hallgassak, amikor megaláznak.
„Ez csak mosatlan edény…” – suttogta egy belső hang. „Elmosod, és minden rendbe jön.”
De volt egy másik hang is.
Hangosabb.
„Ez nem az edényekről szól. Ez rólad szól.”
Lassan letettem a táskámat a székre.
– Komolyan gondolod? – kérdeztem.
– Teljesen – felelte David nyugodtan. – Az én koromban nem akarok üres kapcsolatokra időt pazarolni. Olyan nőre van szükségem, aki tud gondoskodni az otthonról. A ház a feleség tükre.
Úgy beszélt, mintha előadást tartana.
Mintha nem egy élő nő állna előtte, hanem egy jelentkező.
– Tehát… meghívtál vacsorára, ígértél egy szép estét, és helyette vizsgát rendeztél? – kérdeztem.
– Nem vizsgát – javított ki. – Életvizsgát.
Ez a szó jobban fájt, mint egy pofon.
Vizsga.
Mintha bizonyítanom kellene az értékemet.
– És ha most nem kezdek el mindent elmosni, mi lesz? – kérdeztem halkan.
Megvonta a vállát.
– Akkor nem vagy nekem való.
Olyan könnyedén mondta.
A mellkasom összeszorult.
Eszembe jutott anyám.
Ahogy egész életében főzött, takarított, mosott. Apám közben a kanapén ült, és azt mondta: „Ez az ő dolga.” Láttam a fáradtságát, a könnyeit.
És akkor megértettem.
Ez lenne a jövőm, ha most maradnék.
– És te? – kérdeztem halkan. – Tudsz főzni? Takarítani? Gondoskodni egy otthonról?
Gúnyosan elmosolyodott.
– Férfi vagyok. Pénzt keresek. Ez elég.
Minden világos lett.
Ránéztem a kezemre. Az ápolt körmeimre. A ruhára, amit miatta választottam.
Randira jöttem.
És állásinterjún találtam magam.
– Tudod, David – mondtam lassan –, igazad van. A konyha sok mindent megmutat.
Elmosolyodott, azt hitte, egyetértek.
– Ugye…
Felvettem a táskámat.
– Azt mutatja meg, hogy lusta vagy, önző, és nem tiszteled a nőket.
A mosolya eltűnt.
– Tessék?
– Nem társat kerestél – folytattam. – Hanem egy ingyen házvezetőnőt.
– Túlzol…
– Nem – vágtam közbe. – Csak végre látom az igazságot.
Az ajtó felé indultam.
– Linda, várj! – kiáltotta.
– Félreérted!
Megfordultam.
– Nem. Pontosan értem.
– Az én koromban a nők biztonságot akarnak – mondta dühösen. – Te pedig úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett gyerek.
Elmosolyodtam.
– Az én koromban a nők végre megtanulják tisztelni magukat.
Felvettem a kabátomat.
A kezem remegett. A szívem hevesen vert.
– Meg fogod bánni! – kiabálta. – Ilyen férfi kevés van!
Megálltam az ajtónál.
– Szerencsére.
És elmentem.
Kint hideg este volt. Az autók zúgtak. Az emberek siettek.
Én pedig könnyűnek éreztem magam.
Nem fájt.
Nem szégyelltem magam.
Nem féltem.
Nem veszítettem el egy férfit.
Megmentettem magam.
Hazafelé betértem egy kis kávézóba. Forró teát és süteményt rendeltem. Leültem az ablak mellé.
Körülöttem párok nevettek, kézen fogva ültek.
És hosszú idő után először nem éreztem magam egyedül.
Szabadnak éreztem magam.
Mert az igazi nő nem az, aki némán elmossa mások piszkos edényeit.
Hanem az, aki el tud menni, amikor tárggyá akarják tenni.
Отправить ответ