Az orvosok nyugtatták a szülőket: szerintük egyszerű hasfájásról, gyakori csecsemőkori kólikáról van szó. Cseppeket írtak fel, türelmet javasoltak. A sírás azonban nem csillapodott. Minden akkor változott meg, amikor az apa véletlenül észrevett egy furcsa apróságot a kisfia lábán. Ma már más szülőket figyelmeztet: a legkisebb részletet sem szabad figyelmen kívül hagyni.
A házaspár mindig körültekintő volt. Amikor megtudták, hogy gyermeket várnak, azonnal készülődni kezdtek. Szakkönyveket olvastak, tanfolyamokra jártak, listák alapján vásároltak be. Otthon lefedték a konnektorokat, lekerekítették az éles sarkokat, eltávolítottak minden veszélyes tárgyat. Úgy érezték, mindent megtettek azért, hogy biztonságos környezetet teremtsenek.
A kisfiú nyugodtan született. Jól aludt, ritkán sírt, könnyen meg lehetett nyugtatni. Az első hónapok különösebb nehézség nélkül teltek. A szülők lassan megszokták az új élethelyzetet, és úgy gondolták, szerencsések.
Aztán egy éjszaka minden megváltozott.
Először csak halk nyöszörgés hallatszott. Néhány óra múlva a sírás egyre erősödött, végül szinte folyamatos, kétségbeesett kiáltássá vált. A baba nem nyugodott meg sem ölben, sem a kiságyban. Teste megfeszült, arca kipirult, légzése szaggatottá vált. A szülők mindent kipróbáltak: etették, tisztába tették, ellenőrizték a szoba hőmérsékletét, ringatták hosszú ideig. Semmi sem segített.
Késő este ügyeletre vitték. Az orvosok megvizsgálták, az alapértékeket rendben találták, és azt mondták: tipikus kólika. Tanácsokat adtak, gyógyszert javasoltak, majd hazaküldték őket.
A szülők bíztak bennük.
A következő két nap kimerítő volt. A kisfiú alig aludt, éjjel-nappal sírt. A szülők felváltva hordozták a karjukban, járkáltak vele a lakásban, hogy megnyugtassák. A fáradtság egyre nőtt, az aggodalom fokozódott. Valami mégsem tűnt teljesen rendben lévőnek, de próbálták elhinni, hogy ez csak egy átmeneti időszak.
A harmadik éjszakán az apa átvette a babát, hogy az anya pihenhessen. Hordozókendőbe tette, és lassan sétált vele a szobák között. Egy idő után a sírás halkabb lett. Ekkor az apa alaposabban megnézte a gyermekét, és észrevett valami különöset: az egyik lábát normálisan mozgatta, a másikat viszont behajlítva tartotta, és alig mozdította.
Óvatosan megérintette a lábát. A baba éles, fájdalmas kiáltással reagált – teljesen más hangon, mint korábban. A fényben az apa apró duzzanatot vett észre a sípcsont környékén, alig látható eltérést.
Azonnal visszamentek a kórházba, és részletesebb vizsgálatot kértek. Ezúttal röntgenfelvétel készült.
Az eredmény megdöbbentő volt: hajszálrepedés a lábszárcsontban.
Az orvosok is meglepődtek. Ilyen sérülés ritka ilyen kicsi babánál. Feltételezhető volt, hogy egy korábbi vizsgálat során történt egy óvatlan mozdulat. Az újszülöttek csontjai rendkívül törékenyek, és néha egy apró, akaratlan mozdulat is elegendő a sérüléshez.
Nem hasfájás volt. Valódi, folyamatos fájdalom.
Miután rögzítették a lábát és fájdalomcsillapítót kapott, a kisfiú végre nyugodtan aludt több órán keresztül. A szülők számára ez egyszerre jelentett megkönnyebbülést és megrendülést.
Ma már azt mondják: nem a sérülés volt a legijesztőbb, hanem az a gondolat, hogy tovább várhattak volna, elfogadva a „szokásos kólika” magyarázatát. Nem az orvosokat hibáztatják, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy a szülői megérzésnek is van jelentősége.
Egy csecsemő nem tudja elmondani, hol fáj. A sírás az egyetlen eszköze. És néha a sírás mögött több rejtőzik, mint egy ártalmatlan emésztési probléma.
A kisfiú teljesen felépült. De az a három álmatlan éjszaka örökre emlékezteti őket arra, hogy az éberség és a kitartás életbevágó lehet. Néha egy szinte észrevehetetlen jel is döntő jelentőségű.
Отправить ответ