Eleinte nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Azt gondoltam, csak gondoskodó fiú, segíteni akar neki, hiszen egyedül élt egy kisvárosban, nem messze tőlünk.
De idővel valami megváltozott.
Korábban kéthetente látogatta meg. Most viszont szinte minden nap ott volt. Munka után azonnal elindult, hétvégén pedig reggeltől estig eltűnt. Néha még ott is aludt.
Egyre nyugtalanabb lettem.
A barátnőim figyelmeztettek.
– Ez nem normális.
– Titkol előled valamit.
– Ki kellene derítened az igazságot.
Nem akartam hinni nekik. Szerettem őt. Bíztam benne. Féltem attól, amit esetleg megtudhatok.
Egy szombat reggel azonban már nem bírtam tovább.
Amikor elindult otthonról, vártam néhány percet, majd beültem az autóba, és követni kezdtem.
Biztonságos távolságot tartottam. A szívem hevesen vert, a kezem remegett a kormányon. Attól féltem, hogy bármelyik pillanatban észrevesz.
Az út először az anyja városa felé vezetett. Már kezdtem megnyugodni.
Aztán hirtelen letért.
Nem arra ment, amerre szokott.
Egy régi ipari övezet felé vette az irányt, ahol elhagyatott raktárak és romos épületek álltak. Sehol senki. Csak csend és üresség.
Megállt egy szürke, felirat nélküli épület előtt.
Kiszállt.
Elővette a kulcsát.
És bement.
Abban a pillanatban tudtam: ez nem az első alkalom.
Ott ültem az autóban, és képtelen voltam megmozdulni. A fejemben rémisztő gondolatok kavarogtak. Másik nő? Titkos élet? Anyagi gondok?
Végül összeszedtem a bátorságomat, és utána mentem.
Bent minden meglepően rendezett volt. Tiszta folyosók, kamerák, recepció. Teljesen más világ, mint kívül.
A folyosón meghallottam a hangját.
– Igen, megérkeztem… Ne aggódj… Ő még semmit sem tud…
Megdermedtem.
„Ő még semmit sem tud.”
Rólam beszélt.
Lassan odaléptem egy ajtóhoz, amelyen ez állt: „Segítő Központ”.
Benéztem.
És minden megváltozott.
Nők ültek számítógépek előtt, akták hevertek az asztalon, gyerekjátékok voltak a sarokban.
És ott állt egy fiatal nő egy kisfiúval.
Mellette a férjem.
Mosolygott rá. Gyengéden beszélt hozzá. Megigazította a kabátját. Megfogta a kezét.
Soha nem láttam még ilyen gyengédnek.
A nő hálás tekintettel nézett rá.
Úgy éreztem, mintha összeomlana körülöttem a világ.
Ekkor egy idős munkatárs lépett hozzám.
– Segíthetek? – kérdezte kedvesen.
– A… férjemet keresem – feleltem halkan.
Elmosolyodott.
– Ó, ő gyakran jár ide. Rengeteget segít nekünk.
– Segít? – kérdeztem döbbenten.
– Anyagilag is, de főleg személyesen. Támogatja az erőszak elől menekülő nőket, foglalkozik a gyerekekkel, adományokat hoz. Ritka jó ember.
Szólni sem tudtam.
– Az édesanyja itt dolgozik pszichológusként – tette hozzá. – Két évvel ezelőtt történt egy súlyos eset, azóta döntött úgy, hogy aktívan segít.
Hirtelen minden értelmet nyert.
Két éve egy este feldúltan és sérülten jött haza. Azt mondta, verekedést látott.
Hittem neki.
Nem kérdeztem semmit.
Pedig akkor kezdődött minden.
Miközben én kételkedtem benne, ő életeket mentett.
Amikor meglátott, elsápadt.
– Te itt vagy? – suttogta.
Könnyeim kicsordultak.
– Sajnálom… Nem bíztam benned…
Szorosan átölelt.
– Nem akartalak megijeszteni. Ezek nehéz történetek. Csak segíteni akartam. Csendben.
Aznap megértettem egy fontos dolgot:
A legbátrabb emberek nem keresik a dicsőséget, amikor jót tesznek.
Отправить ответ