Eli olyan erősen szorította a csokrot, hogy a szárak majdnem eltörtek.
– Megígértem neki, hogy hallgatok – mondta halkan. – De már nem bírom tovább.
Kiléptünk a mosodából. A decemberi hideg arcon csapott. A hó csendesen hullott, mintha a világ el akarná rejteni a bennem tomboló vihart.
Leültünk egy padra.
– Azt hitted, csak ételt adott nekem – kezdte. – Pedig ennél sokkal többet adott. Reményt.
Mély levegőt vett.
– Amikor először aludtam ott, meg akartam halni.
Összeszorult a szívem.
– Mindent elvesztettem: a szüleimet, a munkámat, az otthonomat… és önmagamat. Láthatatlanná váltam.
A szemembe nézett.
– Aztán megjelent az édesanyád. Mosolygott, és megkérdezte: „Ettél ma?”
Könnyek csordultak le az arcomon.
– Nemcsak etetett – folytatta. – Meghallgatott. Hitt bennem. Segített újra talpra állni.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Egyszer bevallottam neki, hogy fel akarom adni az életem.
Elállt a lélegzetem.
– Nem ijedt meg. Csak megfogta a kezem, és azt mondta: „Fontos vagy. A világnak szüksége van rád.”
Elővett egy borítékot a zsebéből.
– Ez neked szól.
Reszkető kézzel bontottam fel.
Az ő kézírása volt.
„Drága kislányom,
Ha ezeket a sorokat olvasod, már nem vagyok veled. Bocsáss meg a hallgatásomért.
Eli a családunk része. Mindig is az volt.
Azért segítettem neki, mert egykor engem is megmentettek.
Most rajtad a sor, hogy továbbadd a fényt.
Ne zárd be a szíved.
A szeretet soha nem hal meg.
Anya.”
Nem tudtam tovább olvasni.
– És ez az öltöny… a virágok? – suttogtam.
Eli halványan elmosolyodott.
– Ma van az évfordulója annak, amikor azt mondta: sikerülni fog. Úgy akartam eljönni hozzá, mint egy ember… nem mint egy árnyék.
Együtt mentünk ki a temetőbe.
Letette a fehér liliomokat.
Én letettem az ételt.
Csendben álltunk.
És hosszú idő után először nem éreztem ürességet.
Őt éreztem mindenütt.
Azóta folytatom a hagyományát.
Minden karácsonykor teszek egy tányért félre.
Eliért. Egy idegenért. Érte.
Mert egyetlen jószívű ember is képes megváltoztatni egy életet.
Отправить ответ