A kijelzőn egy beszélgetés volt megnyitva. Ismeretlen szám. Név nélkül. Csak üzenetek.
Az első sorok ártatlannak tűntek.
— „Biztos, hogy beszélni akarsz velem?”
— „Igen. Nincs senkim.”
— „Az apád tud erről?”
— „Nem. És nem is szabad megtudnia.”
A szívem olyan hevesen vert, hogy alig kaptam levegőt.
Lefelé görgettem.
— „Félek.”
— „Mitől?”
— „Attól, hogy nem az vagyok, akinek ő gondol.”
Mintha megállt volna a világ.
Marisára néztem.
„Ki ez?” — suttogtam.
Összefonta a karját.
„Egy férfi. Már egy hónapja írnak egymásnak. Titokban. Törli az üzeneteket. Véletlenül láttam a tabletjén.”
Tovább olvastam.
— „Régi iratokat találtam.”
— „Milyeneket?”
— „A balesetről. A szüleimről.”
— „És?”
— „Valami nem stimmel.”
Hideg futott végig a hátamon.
Milyen iratok?
Mindig őszinte voltam Averyhez. Legalábbis azt hittem. Meséltem neki a kórházról, arról az éjszakáról, rólunk.
Vagy inkább… a saját verziómról.
Az utolsó üzenet összetört.
— „Azt hiszem, apám hazudik nekem.”
A telefon kicsúszott a kezemből.
A lányom.
A gyerekem.
Az a kislány rózsaszín pólóban.
Kételkedett bennem.
„Beszélned kell vele” — mondta Marisa keményen. „Ez nem normális. Titkok, hazugságok, rejtett üzenetek.”
Bólintottam, de alig hallottam.
Egyetlen kérdés zakatolt bennem:
Mit rontottam el?
Aznap éjjel nem aludtam.
A konyhában ültem, a kihűlt kávét néztem.
Mindenen gondolkodtam.
A csendeken.
A becsukott ajtókon.
A tekintetén.
Amikor abbahagyta a rajzolást.
Amikor bezárkózott.
Amikor elrejtette a telefonját.
Mindent a kamaszkor számlájára írtam.
Tévedtem.
Reggel bekopogtam.
„Avery… bejöhetek?”
Csend.
Majd kattant a zár.
Az ágyon ült, térdét átölelve. A szemeiben fáradtság volt — túl nagy egy gyereknek.
„Apa… haragszol?” — kérdezte halkan.
Fájt a kérdés.
„Nem. Aggódom érted” — feleltem.
Leültem mellé.
Sokáig hallgattunk.
Aztán kimondta:
„Hazudsz nekem?”
Egyenesen.
Figyelmeztetés nélkül.
Vettem egy mély levegőt.
„Miért gondolod?”
Elővett egy mappát.
Sárgult papírok. Pecsét. Másolatok.
„A kórház archívumában találtam” — mondta. „Anyám nem halt meg azonnal. Eszméleténél volt.”
Megdermedtem.
„Hogy mi?”
„Rólam kérdezett” — folytatta. „Könyörgött, hogy ne adjanak idegennek.”
A szavai belém martak.
„Tudtad?”
Lehunytam a szemem.
Igen.
Tudtam.
Egy orvos mondta el akkor.
Sírt.
Félt.
A családját akarta.
De nem volt senki.
És én…
Már fogtam a kezét.
Nem tudtam elengedni.
A gyámügy szerint az igazság túl fájdalmas lett volna.
És beleegyeztem.
„Meg akartalak védeni” — suttogtam. „Kicsi voltál. Féltem, hogy összetör.”
Zokogni kezdett.
„És azt hitted, a hazugság kevésbé fáj?!”
Soha nem láttam így.
Összetörve.
Elveszetten.
„Azt hittem… csak azért választottál, mert kényelmes volt” — sírta.
Minden szó fájt.
„Soha” — fogtam meg a kezét. „Az első pillanattól szeretlek. Az életemet adnám érted.”
Sokáig nézett rám.
Majd halkan:
„Miért nem mondtad el előbb?”
Nem volt válaszom.
Mert féltem.
Mert gyenge voltam.
Mert nem akartalak elveszíteni.
Aznap este Marisa elment.
„Nem akarok ebben a múltban élni” — mondta. „Túl nehéz.”
És furcsa módon…
Nem érdekelt.
Mert a lányom szobája előtt ültem, miközben a vállamon sírt.
És hosszú idő után először együtt sírtunk.
Eltelt hat hónap.
Terápiára jártunk.
Tanultunk beszélni.
Őszintének lenni.
Újrakezdeni.
Megint rajzol.
Megint nevet.
Nemrég ezt mondta:
„Apa… még mindig fáj. De tudom, hogy soha nem árultál el.”
Ez volt a legszebb megbocsátás.
A szeretet nem tökéletes.
Tele van hibákkal.
Félelemmel.
És bátorsággal, hogy jóvátegyük.
Még tizenhárom év után is.
Отправить ответ