Segíteni akart neki a mindennapokban, figyelni rá, hogy ne történjen újabb baleset. A ház ráadásul számára sem volt idegen: ott nőtt fel, minden lépcsőfok, minden recsegő padlódeszka ismerős volt. A gondoskodás nem tehernek, hanem természetes kötelességnek tűnt.
Nappal minden békésen zajlott. Együtt főztek, rendet raktak, teáztak, és régi történeteket idéztek fel. A ház melegséggel és nyugalommal telt meg. Ám amint leszállt az este, és a nagymama lefeküdt aludni, valami különös dolog kezdődött.
Minden éjjel pontosan három órakor.
Nem előbb. Nem később.
A konyhából halk vízcsepegés hallatszott. Aztán egy szekrényajtó lassú nyikorgása, mintha valaki óvatosan kinyitná és visszacsukná. Ezt finom csörrenés követte, mintha evőeszközöket rendezgetnének. Egyszer az unoka még egy rövid fémes villanást is látott a sötét folyosón, mintha egy kés pengéje csillant volna meg.
Reggel azonban a nagymama frissnek és kipihentnek tűnt. Mosolyogva készítette a reggelit, és azt mondta, kiválóan aludt. Az unoka nem akarta felzaklatni. Megpróbálta elhitetni magával, hogy csak képzelődött.
De a következő éjszaka ugyanaz történt. És azután is.
Mindig háromkor.
Egy hét álmatlanság után már alig tudott tisztán gondolkodni. Végül felszerelt egy apró, éjjellátó kamerát a konyhában, gondosan elrejtve egy polcon. Tudni akarta az igazságot.
Másnap reggel, amikor a nagymama elment bevásárolni, leült a számítógép elé, és elindította a felvételt.
Éjfél. Semmi.
Hajnali egy. Csend.
Kettő. Nyugalom.
2:59.
Pontban 3:00-kor a mozgásérzékelő aktiválódott. Az alsó szekrény ajtaja lassan kinyílt.
Majd belépett a képbe egy alak.
A nagymama volt az.
Virágmintás köntöst viselt. Mozdulatai lassúak, de határozottak voltak. Kihúzta az evőeszközös fiókot, kivett egy kanalat, és az asztalra tette. Ezután elővett egy kést, és gondosan a kanál mellé helyezte. Megnyitotta a csapot — három vízcsepp hullott a mosogatóba — majd elzárta.
Minden mozdulat ismétlődőnek, szinte szertartásosnak tűnt.
Ezután megállt. Ajkai mozogtak, mintha suttogna valakinek. Finoman bólintott is — egy láthatatlan pont felé a kamera látóterén kívül.
Az unoka visszanézte az előző éjszakák felvételeit. Ugyanaz a sorrend. Ugyanaz az időpont. Ugyanaz a három csepp víz.
A negyedik felvételnél azonban valami megdermesztette.
Miután a nagymama befejezte a különös éjszakai tevékenységet, lassan felemelte a fejét, és egyenesen a kamerába nézett.
Tekintete nem volt üres.
Nem volt zavart.
Tudatos volt.
És elmosolyodott.
Aznap éjjel az unoka nem feküdt le aludni. 2:58-kor már a folyosón állt, a sötétben.
3:00-kor kinyílt a hálószoba ajtaja. Léptek hallatszottak. A konyhába ment.
A nagymama az asztal előtt állt. A kanál és a kés ott feküdt előtte.
De most az unoka olyasmit is észrevett, amit a kamera nem rögzített.
A konyha legsötétebb sarkában, a nagymama mögött mintha sűrűbb lett volna a sötétség. Nem éles körvonalú alak, inkább egy árnyéknál sötétebb folt, amely alig észrevehetően mozgott.
— Nagymama? — suttogta.
A nő lassan megfordult. Szeme nyitva volt, de tekintete áthatolt rajta.
— Éhes — mondta halkan. — Minden éjjel eljön. Ha nem terítek neki, nem hagy minket békén.
Az unoka felkapcsolta a villanyt.
A konyha üres volt.
Semmilyen különös árnyék nem látszott. Csak a nagymama állt ott zavartan.
— Miért nem alszol? — kérdezte nyugodtan. — Már reggel van?
3:04 volt.
Másnap orvoshoz vitte. A diagnózis: kezdődő demencia alvajárással kísérve. Az orvos elmagyarázta, hogy az ilyen betegek álmukban összetett cselekvéseket is végrehajthatnak, ismételve régi szokásaikat.
Az unoka nem beszélt az árnyékról.
Eltávolította a késeket a konyhából, és erősebb világítást szerelt fel a folyosóra. Egy ideig nyugodtabbak lettek az éjszakák.
Egy hónappal később azonban újra megnézte a régi felvételeket.
A sütő üvegének tükröződésében, a nagymama mögött, halványan kirajzolódott egy sziluett.
Magasabb volt nála.
És túlságosan közel állt hozzá.
Az unoka becsukta a laptopot.
A ház csendes volt.
Az óra 2:58-at mutatott.
Most már nem akart várni.
Отправить ответ