Dániellel három évig éltünk együtt. Az elején minden szenvedélyes és izgalmas volt: spontán utazások, hosszú beszélgetések hajnalig, nevetés minden apróságon. Később azonban minden lecsendesedett. Esték a kanapén, számlák megbeszélése, hétvégi családlátogatások. Azt hittem, ez a felnőtt szerelem — kevesebb dráma, több biztonság. Ő viszont egyre inkább úgy érezte, mintha csapdába került volna.
Azon az estén nyugtalan volt. Idegesen járkált fel-alá a lakásban, mintha egy fontos beszédre készülne.
– Beszélnünk kell – mondta végül, és leült velem szemben.
A jó hírek soha nem így kezdődnek.
Hosszasan beszélt a szabadságról. Arról, hogy a monogámia szerinte elavult modell. Hogy az ember nem egyetlen társra lett teremtve. Hogy a szerelem nem lehet korlát.
– Azt javaslom, legyen nyitott kapcsolatunk – mondta ki végül. – Maradjunk együtt, de szabályok nélkül. Mindketten találkozhatunk másokkal is. Így egészségesebb lesz.
Ránéztem, és egy dolgot pontosan megértettem: unatkozik. De elmenni nem akar. Kényelmes neki az élete velem. Otthon, meleg vacsora, tiszta ingek, nyugalom. Izgalmat akart, anélkül hogy elveszítené a biztos hátteret.
– Tehát más nőkkel akarsz randizni? – kérdeztem nyugodtan.
– Azt akarom, hogy mindketten szabadok legyünk – javított ki komoly arccal.
A tekintetében azonban ott volt a bizonyosság: biztos volt benne, hogy én nem fogok élni ezzel a „szabadsággal”. Hogy számomra ez csak elmélet marad.
– Rendben – válaszoltam.
Meglepődött. Nem erre számított.
Még azon az estén „barátokhoz” ment. Hajnalban ért haza, idegen parfüm illatával és elégedett mosollyal. Másnap feltűnően figyelmes volt. Talán a lelkiismerete megszólalt.
Eltelt egy hét. Nyíltan üzengetett valakivel előttem. Most már „szabad volt”.
Én pedig figyeltem.
Aztán én is elkezdtem eljárni. Először csak „barátnőhöz”. Később vacsorákra, programokra. Új frizurát csináltattam. Elővettem egy elegáns ruhát, amit régóta nem viseltem. Újra nőnek éreztem magam, nem csak megszokott társnak.
– Hová mész így kiöltözve? – kérdezte egy este.
– Randira – feleltem higgadtan.
Az arca megfeszült.
– Kivel?
– Szabadok vagyunk, nem?
Attól a naptól kezdve valami megváltozott. Már nem volt olyan magabiztos. Zavarta, ha mosolyogva néztem a telefonomra. Zavarta, ha későn értem haza.
– Tetszik ez neked? – kérdezte ingerülten.
– A te ötleted volt – válaszoltam. – Csak elfogadtam.
De a tervem nem csupán arról szólt, hogy féltékennyé tegyem.
Csendben elkezdtem félretenni a pénzt. Több munkát vállaltam. Online tanfolyamokra jelentkeztem. Miközben ő azt hitte, hogy csak játszom a szabadsággal, én az önállóságomat építettem.
Egy este végül megtört.
– Hagyjuk ezt abba – mondta feszülten. – Hibáztam. Nem gondoltam, hogy megváltozol.
– Miben változtam? – kérdeztem.
– Erősebb lettél. Függetlenebb. Távolságtartóbb.
Igaza volt.
Ez a „szabadság” ráébresztett valamire: nem vagyok tartalék opció. Nem vagyok kényelmi megoldás.
Letettem az asztalra egy kulcscsomót.
– Kivettem egy lakást – mondtam nyugodtan.
Megdermedt.
– Elköltözöl?
– Nem – feleltem csendesen. – Már elköltöztem lélekben. Most csak követem a döntésem.
Nem kiabáltam. Nem rendeztem jelenetet. Nem bosszút álltam hangos vitákkal. Egyszerűen elfogadtam az általa felajánlott szabályokat — és ezek megmutatták, hogy az én szabadságom nem azt jelenti, hogy osztozom valakin, aki nem tud dönteni, hanem azt, hogy elmegyek onnan, ahol nem becsülnek meg.
Néha a legerősebb válasz nem a harag.
Hanem a csendes, határozott távozás.
Отправить ответ