„Ez az én szabadságom. A levegőm. Az utolsó esélyem, hogy ne őrüljek meg” — ordított bennem minden, mégis néma maradtam.
Zoltánt néztem, és hirtelen rádöbbentem: már nem az az ember áll előttem, akibe beleszerettem. Nem az, aki reggelente kávét hozott az ágyba, és apró üzeneteket hagyott a hűtőn. Egy fáradt, ingerült idegen volt, akinek az álmaim csupán felesleges számok lettek egy táblázatban.
— Tudod egyáltalán, mit kérsz tőlem? — suttogtam. — El akarod venni az utolsó reményemet.
— Ne dramatizáld túl — legyintett. — Visszakapjuk később.
— És ha nem? — kérdeztem halkan.
Elhallgatott.
Ebben a csendben több igazság volt, mint minden ígéretében együttvéve.
Aznap éjjel nem aludtam.
Zoltán percek alatt elaludt. Én a plafont bámultam, és a repedéseket számoltam. Több volt belőlük, mint boldog emlékeimből.
Eszembe jutott az első találkozásunk. Az eső, a vizes virágcsokor, a mosolya. Az ígéretei, hogy soha nem hagy el.
Mikor szűntünk meg csapat lenni?
Mikor lettem egy kényelmes pénztárca?
Reggel korábban keltem. Kávét főztem. Megnyitottam a laptopot. Beléptem a titkos számlámra.
Háromszázezer forint.
Minden fillér mögött álmatlan éjszakák, túlórák és könnyek álltak.
Ez volt az életem számokra bontva.
És ő egyszerűen el akarta venni.
— Döntöttél már? — kérdezte reggelinél.
— Igen.
— Akkor add ide a pénzt.
— Nem.
Megdermedt.
— Tessék?
— Azt mondtam: nem.
— Önző vagy!
— Nem. Csak nem akarok többé a bankod lenni.
A szavaim robbanásként hatottak közöttünk.
— Ennyi év után ezt kapom?
— Mit kaptam én? — vágtam közbe. — Mikor kérdezted meg utoljára, hogy jól vagyok-e?
Nem felelt.
Mert nem volt mit mondania.
Aznap elment.
Nem búcsúzott.
Nem írt.
Három nappal később felhívott a bank.
Megpróbálta felvenni a pénzemet a tudtom nélkül.
Összeszorult a gyomrom.
Elárult.
Este visszajött.
— Te jelentettél fel a banknál?! — ordította.
— Megvédtem magam — feleltem nyugodtan.
Úgy néztünk egymásra, mint két idegen.
— Elmegyek — mondtam.
— Hova?
— A saját életembe.
Egy hónappal később már egy repülőn ültem.
Nem volt luxusszálloda. Nem volt víz fölötti bungaló.
De volt szabadságom.
A tenger hangjára ébredtem. Jegyzeteltem. Mosolyogtam.
Újra éltem.
Írt nekem.
Könyörgött.
Vádolt.
Hallgattam.
Mert végre magamat választottam.
Néha a szerelem nem egy harmadik személy miatt hal meg.
Hanem a sok „majd később”, „most nem lehet”, „várj még” miatt.
És egyszer csak rájössz: elfogytál.
Ez a történet nem az utazásról szól.
Hanem egy nőről, aki többé nem tűnt el önmagából.
Отправить ответ