Ötvenöt éves voltam. Tizenkilenc éves korom óta először nem volt senki, akit „a férjemnek” nevezhettem volna.
Greggel harminchat évet töltöttünk együtt. Nem voltunk hangos, látványos szerelmespár. Nem voltak nagy vallomások, drámai jelenetek. A mi szeretetünk csendes volt. Közös bevásárlások, fogorvosi időpontok, és az a szokása, hogy az étteremben mindig kívül ült, mintha meg akarna védeni az egész világtól.
Talán ezért volt olyan felfoghatatlan a halála.
Egyetlen telefonhívás. Egy baleset egy esős kedden. És hirtelen azon kaptam magam, hogy koporsóbélést választok, mintha ez fontosabb lenne annál, hogy alig kapok levegőt.
A temetés napján teljesen kimerültem. A szemem feldagadt a sírástól, az arcom idegennek tűnt, mintha nem is én néznék vissza rám a tükörből.
A kápolnában halk zene szólt. Suttogások töltötték meg a teret. Az emberek óvatosan megérintették a vállamat, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék.
És ott feküdt ő.
Greg.
Abban a sötétkék öltönyben, amit a legutóbbi évfordulónkra vettem neki. A haja úgy volt megfésülve, mint az esküvőnk napján.
Nyugodtnak tűnt.
Túl nyugodtnak.
Azt mondogattam magamnak, hogy ez az utolsó alkalom, amikor tehetek érte valamit. Az utolsó szeretetgesztus.
Amikor a gyászolók sora megritkult, közelebb léptem. Előrehajoltam, és a rózsát a kezébe akartam helyezni.
Akkor vettem észre.
Egy apró, világos papírdarabot, gondosan elrejtve az ujjai alatt.
Egy üzenet volt.
A szívem egy pillanatra megállt.
Ki hagyhatott ott ilyesmit anélkül, hogy szólt volna nekem?
Óvatosan kihúztam, és gyorsan a mosdóba mentem.
Bezártam az ajtót.
A kezem remegett, amikor kihajtottam a papírt.
Ez állt rajta:
„Mara, ha ezt olvasod, akkor már nem mondhatom el neked személyesen.
Bocsáss meg a hallgatásaimért. A kimondatlan gondolataimért. Azokért a napokért, amikor a csendet választottam az ölelés helyett.
Tudtam, hogy néha magányosnak érezted magad mellettem. Mégis mindig halogattam.
Húsz évvel ezelőtt az orvosok azt mondták, gyenge a szívem. Nem mondtam el neked. Féltem, hogy félelemben fogsz élni.
Azt akartam, hogy szabadon élj. Ne várakozásban.
Minden nap veled ajándék volt.
Minden mosoly.
Minden vita.
Minden hétköznapi este.
Mindent megőriztem.
Az íróasztal alatt találsz egy mappát. Benne van minden, amire szükséged lesz. És még egy levél. A legfontosabb.
És kérlek…
Ne zárd be a szíved.
Egyszer még szeress. Bűntudat nélkül. Félelem nélkül.
Boldog leszek érted.
Örökké a tiéd,
Greg.”
A hideg padlón ülve sírtam.
Hangosan.
Kétségbeesetten.
Akkor értettem meg mindent.
Miért nem szeretett utazni.
Miért volt mindig óvatos.
Miért akart mindig közel lenni hozzám.
Vigyázott rám.
Egész életében.
Aznap este egyedül mentem haza.
A ház csendje szinte fájt.
Megtaláltam a mappát.
És az utolsó levelet.
„Mara,
ha ezeket a sorokat olvasod, túlélted életed legnehezebb napját.
Büszke vagyok rád.
Ne tedd a házunkat emlékmúzeummá. Rendezd át a bútorokat. Vegyél új függönyöket. Ültess más virágokat.
Élj.
Mindig veled leszek.
Minden lépésedben.
Minden lélegzetedben.
Minden mosolyodban.
Örökké szeretlek.”
Eltelt hat hónap.
Megtanultam egyedül aludni.
Egyedül kávézni.
Nem várni többé a kulcs csörgésére.
De nem felejtettem el.
És nem is akarom.
Minden reggel beszélek hozzá. Elmesélem a napomat, a kertet, az álmaimat.
És néha úgy érzem, hall engem.
Mert ilyenkor a világ egy kicsit világosabbnak tűnik.
Mert a szeretet nem hal meg.
Csak átalakul.
Отправить ответ