— Az örökség legnagyobb része… — a közjegyző megigazította a szemüvegét, és belenézett az iratokba — Annára, Kovács Annára száll.
Súlyos csend telepedett a szobára.
Márta lassan leült.
— Elnézést… mit jelent az, hogy „legnagyobb része”? — suttogta.
Farkas László hirtelen felkapta a fejét.
Balázs letette a tollát, és döbbenten nézett rám.
Én pedig… nem kaptam levegőt.
— Bankszámlák, befektetések, telkek, üzletrészek… — folytatta nyugodtan a közjegyző. — Mindez az elsőszülött lányé.
— Milyen üzlet? — kérdeztem rekedten.
Farkas mélyet sóhajtott.
— Az apád soha nem beszélt erről?
Megráztam a fejem.
— A kilencvenes években kezdtük egy kis műhellyel. Aztán bővültünk, ingatlanba fektettünk, terjeszkedtünk. Mihály előrelátó ember volt.
A kezem remegni kezdett.
Egész életemben azt hittem, szegény vagyok.
Megállás nélkül dolgoztam.
Minden forintot számoltam.
Megvontam magamtól mindent.
És közben…
— A számlákon több mint háromszázmillió forint van — mondta halkan a közjegyző.
Márta az arcát takarta el.
— Istenem…
Balázs megszólalt:
— Akkor… gazdag vagy?
Felugrottam.
— Nem! — tört ki belőlem. — Erről semmit sem tudtam!
— Az apád nem akarta, hogy a pénz miatt gyere vissza — mondta Farkas. — A szíved miatt akarta.
A könnyeim kibuggyantak.
Eszembe jutottak a hideg telek az albérletben.
Az éhség.
A kimerültség.
Az álmatlan éjszakák.
Ő mindezt tudta.
És hallgatott.
— Miért nem segített? — suttogtam.
A közjegyző egy borítékot csúsztatott felém.
— Mert ezt hagyta rád.
Reszkető kézzel nyitottam ki.
Levél volt benne.
„Drága Annuskám,
Ha ezt olvasod, már nem vagyok veled.
Bocsásd meg a hallgatásomat.
Féltem, hogy a pénz miatt térsz vissza, nem miattam.
Azt akartam, hogy erős légy.
Önálló.
Minden nap gondoltam rád.
Minden egyes nap.
Büszke vagyok rád.
Apád.”
Nem tudtam tovább olvasni.
Zokogni kezdtem.
Tizenöt év fájdalom.
Tizenöt év csend.
Tizenöt év magány.
És mindez… szeretetből.
Miután a közjegyző elment, sokáig hallgattunk.
— Anna… nem tudtam róla — mondta halkan Márta.
Bólintottam.
— Hiszek neked.
Balázs ügyetlenül megölelt.
— Ugye nem mész el megint?
Mosolyogtam a könnyeimen át.
— Nem. Maradok.
Egy hónappal később hazaköltöztem.
Felújítottam a műhelyt.
Családi vállalkozást indítottam.
Segítettem a családomnak.
De ami a legfontosabb: megtaláltam önmagam.
Akkor értettem meg:
Nem a pénz hiánya miatt voltam szegény.
Hanem a félelem, a büszkeség és a hallgatás miatt.
Tizenöt évet veszítettünk.
De kaptunk egy második esélyt.
Csak kár, hogy apa nem láthatta, amikor végre hazatértem.
Отправить ответ