Apró termetű, kissé görnyedt asszony volt, kopott kabátban, nyikorgó bevásárlókocsit húzva maga után. Hetvenéves nyugdíjas, akit alig vett észre bárki is — ha nem lett volna egy különös szokása.
Negyven kilogramm marhahúst vásárolt. Minden nap. Kivétel nélkül.
– A szokásosat… negyven kilót – mondta halkan, miközben gondosan elhelyezte a pénzt a pultra.
A hentes eleinte nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget. Talán étterme van, talán egy intézménynek főz, esetleg állatokat tart. De teltek a hetek, múltak a hónapok, az asszony pedig újra és újra visszatért. Egyedül. Szótlanul. Ugyanazzal a rendelésével.
Idővel nyugtalanság költözött a férfi szívébe.
– Hová kerül ennyi hús? Kinek viszi? Hogyan bírja ezt? – töprengett.
Egy hideg, esős estén végül úgy döntött, követi őt.
Nem sejtette, milyen titok tárul fel előtte.
Az asszony lassan haladt, gyakran megállt pihenni. A kocsi panaszosan nyikorgott a súly alatt. Elhagyta a forgalmas utcákat, és egy elhagyatott városrész felé vette az irányt, ahol régóta nem működtek a lámpák, és omladoztak az épületek.
Egy régi, bezárt munkásszállóhoz érkezett.
Kinyitotta a rozsdás ajtót, majd eltűnt odabent.
A hentes néhány másodpercig habozott, aztán követte.
Bent dohos, nyirkos levegő fogadta. A félhomályban keskeny lépcső vezetett lefelé, a pincébe.
És ott meglátta.
A gyenge villanykörte fényénél emberek tucatjai ültek és feküdtek a földön.
Soványak voltak, fáradtak, rongyos takarókba burkolózva. Idősek, fiatalok, sőt kamaszok is. Mindannyian ugyanabba az irányba néztek.
Az asszonyra.
Mintha ő lenne az egyetlen reményük.
A nő csendben kibontotta a csomagokat. Elővette a húst, felvágta kisebb darabokra, és edényekbe, tálakba osztotta szét.
– Türelem, drágáim… mindenkinek jut – suttogta remegő hangon.
A hentes torkát elszorította a meghatottság.
Ekkor értette meg.
Ebben az elhagyott épületben hajléktalanok, menekültek, iratok nélküli emberek éltek már évek óta. Olyanok, akikről mindenki megfeledkezett.
Kivéve őt.
Az asszony minden nap etette őket. A saját nyugdíjából. A félretett pénzéből. A saját kényelméről lemondva.
Nem vett új ruhát. Ritkán ment orvoshoz. Sokszor maga is éhes maradt.
De mindig visszatért.
– Ők az én családom – mondta halkan, amikor észrevette a férfit. – Nekem sosem voltak gyermekeim. Ők maradtak nekem.
Aznap éjjel a hentes felhívta a rendőrséget.
Nem feljelentés miatt.
Segítséget kért.
Másnap orvosok, szociális munkások és önkéntesek érkeztek. Az emberek ellátást kaptak, iratokat intéztek, új esélyt az életre.
A történet gyorsan elterjedt a városban.
Újságok írtak róla. Tévébe hívták. Pénzt ajánlottak fel neki.
Ő mindent visszautasított.
– Nem vagyok hős – mondta. – Csak nem tudtam elfordítani a fejem.
Ma azon a helyen egy jótékonysági konyha működik.
A falon egy kis termetű, ősz asszony fényképe függ, fáradt, de meleg tekintettel.
Alatta egy egyszerű felirat:
„Ő etette azokat, akiket a világ elfelejtett.”
Ha szeretnéd, átalakítom még drámaibbra, vagy kifejezetten közösségi oldalakra szabom.
Отправить ответ