A szívem olyan erősen vert, mintha az egész lakásban visszhangzott volna.
— Mi ez…? — suttogtam.
Anyám hirtelen kitépte a kezemből az iratokat, és az egyik sorra mutatott.
— Orvosi jelentés. Szakértői vizsgálat. Rehabilitációs központ. Dátum: két évvel a baleset után.
Lassan a férjemre néztem.
Ott ült lehajtott fejjel, a padlót bámulva.
— Olvass tovább — mondta hidegen.
Újra a lapokra pillantottam.
„A beteg állapota: az érzékelés és a mozgás részleges helyreállása. Prognózis: rendszeres terápia mellett önálló járás lehetséges segédeszközzel.”
Abban a pillanatban összeomlott körülöttem a világ.
— Ez… ez tévedés — suttogtam. — Ő… ő nem képes…
— De igen — vágott közbe anyám. — Már régen képes volt rá.
Felé fordultam.
— Mondd, hogy ez nem igaz. Kérlek.
Behunyta a szemét.
És hallgatott.
Ez a csend jobban fájt, mint bármilyen kiáltás.
— Te… te tudtál járni?
Lassan rám emelte a tekintetét. Könnyek csillogtak benne.
— Eleinte nem — suttogta. — Esküszöm. Az első évek poklok voltak. Tényleg lebénultam.
— És utána?
Nagyot nyelt.
— A kezelés segített. Lépésről lépésre. Először az ujjaim. Aztán a lábaim. Utána fel tudtam állni. Majd… járni segítséggel.
Felálltam, a lábam remegett.
— Mikor? — kérdeztem.
— Körülbelül három évvel a baleset után.
Három év.
Három évig emeltem fel éjszakánként.
Három évig ápoltam.
És aztán…
Még tizenkét év.
Tizenkét év hazugság.
— Miért? — suttogtam. — Miért nem mondtad el?
Zokogni kezdett.
— Féltem — vallotta be. — Féltem, hogy elmész.
— Elmész? — keserűen felnevettem. — Elhagytam miattad a szüleimet, a pénzt, a karrieremet, a jövőmet. Érted éltem. És te attól féltél, hogy elmegyek?
Anyám közbeszólt:
— Nem csak hallgatott. Segélyeket, biztosítási pénzeket, adományokat kapott.
Elsápadtam.
— Tessék…?
— Hivatalosan rokkantként volt nyilvántartva — folytatta. — És titokban felvette a pénzt.
Ránéztem.
— Igaz ez?
Bólintott.
— Igen… De ránk költöttem… a családra…
— Még mindig hazudsz — suttogtam.
Megragadta a kezem.
— Hallgass meg! El akartam mondani! Százszor is! De láttam, hogyan nézel rám… mint egy hősre… és megijedtem, hogy mindent tönkreteszek.
— Már tönkretetted — feleltem halkan.
Ekkor belépett a fiunk.
Tizennégy éves volt.
— Anya… mi történik?
Nem tudtam megszólalni.
Anyám válaszolt helyettem:
— Apád évekig hazudott az anyádnak.
A fiam elsápadt.
— Hogy érted?
Leültem a kanapéra.
— Ő… ő tudott járni — suttogtam. — Már régóta.
A fiam megdermedt.
— Járni…?
Ekkor a férjem felállt.
Lassan. Bizonytalanul. Az asztalba kapaszkodva.
De felállt.
A szám elé kaptam a kezem.
Lépett egyet.
Aztán még egyet.
Majd egy harmadikat.
Tizenhárom évig csak tolószékben láttam.
Most pedig előttem járt.
— Bocsáss meg — mondta. — Nem így akartam… Meg akartalak lepni egyszer…
A fiam hátralépett.
— Színlelted?
— Nem — felelte halkan. — Összetörtem. Aztán meggyógyultam. És végül… gyáva lettem.
A csend elviselhetetlen volt.
— Elloptad az életemet — mondtam végül.
Térdre esett.
— Szerettelek.
— A szeretet nem hazugságra épül — válaszoltam.
Aznap este összepakoltam.
A fiam velem jött.
Egy hónap múlva beadta a válókeresetet.
Kiderült egy titkos számla.
Vizsgálat.
Perek.
Bírságok.
A hírneve elveszett.
Egyedül maradt.
És én…
Tizenöt év után újra élni kezdtem.
Tanulni mentem.
Megtaláltam az álmaim munkáját.
Néha fáj.
Néha sírok.
De már nem élek illúzióban.
Mindent odaadtam a szerelemért.
Ő csak a hazugságot adta.
És az mindent tönkretett.
Отправить ответ