A keze annyira remegett, hogy többször majdnem visszaejtette a régi matrac töltelékébe. A szíve vadul vert, mintha előre figyelmeztetné: most minden meg fog változni.
Óvatosan leült egy kopott székre, és lassan lefejtette a megsárgult anyagot.
Belül egy kis fémdoboz volt, karcolásokkal és rozsdafoltokkal borítva. A zár már rég nem működött — egy egyszerű késsel ki lehetett nyitni. Amikor a fedél halk kattanással felpattant, Lina egy pillanatra behunyta a szemét.
A látványtól elállt a lélegzete.
A dobozban gondosan összehajtott bankjegykötegek, aranyékszerek, banki iratok és egy megkopott bőrtok feküdt, benne egy gyűrűvel, amelynek közepén egy nagy, csillogó kő ragyogott.
Lina mozdulatlanul állt.
— Ez… ez lehetetlen… — suttogta.
Rengeteg pénz volt ott. Sokkal több, mint amennyit évek kemény munkájával valaha is megkeresett.
Mellette egy boríték hevert.
Ismerős kézírással ez állt rajta: „Linának”.
Az ujjai megmerevedtek.
Azonnal felismerte a betűket. A nagymamája írása volt — lassú, kissé remegő, de mindig gondos. Lina felbontotta a borítékot, és olvasni kezdett.
„Drága kislányom,
ha ezt a levelet olvasod, már nem vagyok veled. Bocsásd meg, hogy nem mondtam el mindent, amíg éltem.
Tudtam, hogy a halálom után a család veszekedni fog az örökségen. Tudtam, hogyan viselkednek majd a nagybátyáid és a nagynénjeid. Számukra én mindig csak ház és pénz voltam, nem ember.
Te más voltál.
Te csak azért jöttél, hogy velem legyél. Esténként mellettem ültél, fogtad a kezem, hallgattad a történeteimet. Soha nem kértél semmit.
Ezért mindaz, amit egy életen át félretettem, most a tiéd.
Ebben a régi matracban rejtettem el. Tudtam, hogy senki sem fogja komolyan venni. Csak te.
Ha ezt olvasod, azt jelenti, nem tévedtem.
Légy erős. Élj méltósággal. Ne hagyd, hogy bárki megalázzon.
Szeretlek.
A nagymamád.”
A könnyek eláztatták a papírt, a tinta elmosódott.
Lina az arcát a kezébe temette, és zokogni kezdett.
Évekig azt hitte, senkinek sem fontos. A családi összejöveteleken alig vették észre. Amikor az örökségről beszéltek, az ő neve szinte soha nem hangzott el. Megszokta, hogy háttérben maradjon.
De a nagymamája mindent látott.
Mindent megértett.
És egész idő alatt védte őt.
Lina késő estig ült a műhelyében, miközben az öreg óra halkan mérte az időt.
Aznap éjjel alig aludt.
Másnap reggel megszólalt a telefon.
A nagynénje hívta.
— Lina, arra gondoltunk… odaadhatnád nekünk azt a matracot. Úgyis kidobjuk, tele van porral.
Lina halványan elmosolyodott.
— Nem — felelte nyugodtan. — Fontos nekem.
— De hát ez csak szemét!
— Nem. Ez emlék.
Letette.
Néhány hónappal később Lina megnyitotta saját bútor-restauráló műhelyét. Modern felszerelést vásárolt, segítőket vett fel, és nagy megrendelőkkel kezdett dolgozni.
Hamarosan szakmai magazinok is írtak róla.
A rokonai pedig soha nem tudták meg, mi rejtőzött valójában abban a régi matracban.
Néha kiment a temetőbe, leült a nagymamája sírja mellé, és halkan megszólalt:
— Köszönöm. Hittél bennem.
És ilyenkor mindig érezte: nincs egyedül. Szerették. Mindig.
Отправить ответ