„Ikreket fogsz szülni a születésnapodon…”
Az ablaküvegben nézte fáradt, sápadt arcát, és azon gondolkodott, miért éppen most történt mindez. Miért vele. Miért ennyi szenvedés után.
— Olyan csendes vagy — jegyezte meg István halkan, miközben megfogta a kezét. — Jól vagy?
— Igen… csak kicsit fáradt vagyok — válaszolta, bár tudta, hogy nem ez az igazság.
Belül nyugtalanság gyötörte.
A faluban szeretettel fogadták őket. István szülei nagy vacsorát készítettek, a szomszédok is átjöttek beszélgetni, érdeklődni a jövőről.
Erika azonban visszahúzódó maradt.
Minden gyermekekről szóló megjegyzés fájdalmasan érintette.
Az éjszaka álmatlanul telt. A múlt képei újra és újra felbukkantak.
Felállt, odalépett az ablakhoz, és a holdfényben suttogta:
— Ha ez jel volt… kérlek, adj erőt hinnem benne.
Néhány héttel később furcsa változásokat vett észre magán. Állandó fáradtság, reggeli rosszullét, érzékenység a szagokra.
Eleinte nem tulajdonított jelentőséget neki.
— Csak stressz… semmi több — nyugtatta magát.
Egy reggel azonban a fürdőszobában megállt a lélegzete.
Két csík.
Tisztán látható.
— Ez nem lehet igaz… — suttogta.
Leült, és könnyei potyogni kezdtek. Nem csak félelemből, hanem a remény és a múlt fájdalmának keverékéből.
Amikor elmondta Istvánnak, a férfi hosszú ideig hallgatott.
— Biztos vagy benne? — kérdezte hitetlenkedve.
Majd szorosan magához ölelte.
— Most minden más lesz. Együtt sikerülni fog.
A terhesség tele volt aggodalommal. Minden orvosi vizsgálat régi sebeket tépett fel.
Szerencsére az eredmények jók voltak.
A második ultrahangon az orvos elhallgatott egy pillanatra.
— Baj van? — kérdezte rémülten Erika.
Elmosolyodott.
— Épp ellenkezőleg. Ikreket vár.
A világ megállni látszott.
Eszébe jutottak az idegen nő szavai.
István megszorította a kezét.
— Ez egy csoda…
Közeledett a születésnapja.
És azon az éjszakán megindult a szülés.
Mentő, szirénák, hideg folyosók, fájdalom.
— Lélegezzen… tartson ki… — biztatták az orvosok.
Aztán egy sírás.
Majd még egy.
— Egy kisfiú és egy kislány — mondta a bába mosolyogva.
Erika zokogni kezdett.
Boldogságtól. Megkönnyebbüléstől. Új élet kezdetétől.
Néhány nappal később a kórházi szobában ült, karjában a babákkal.
Az udvaron meglátott egy ismerős alakot.
Az asszonyt.
Mosolygott.
Majd eltűnt.
Örökre.
Erika lehunyta a szemét.
Megértette: vannak találkozások, amelyek örökre megváltoztatják az életet.
Отправить ответ