Néhány perccel korábban még a sötét tó felszíne alatt kapkodott levegő után, kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben, bárkiben.
Fent pedig nevettek.
Most azonban senki sem nevetett.
A szeméből eltűnt a pánik. Helyette valami egészen más jelent meg: higgadt, kemény elszántság. A tizenkilenc éves unoka, aki az imént könnyed mozdulattal a vízbe lökte, hirtelen elveszítette a magabiztosságát. A vigyor lefagyott az arcáról.
– Mama… ez csak vicc volt – mondta bizonytalanul.
A menye lassan leengedte a telefonját. Az előbb még „jó poénnak” gondolta, hogy felveszi a jelenetet. Most kínosan érezte magát.
A fia próbált nyugodt maradni.
– Anya, ott voltunk melletted. Nem történt volna semmi.
Az asszony ránézett.
– Nem történt volna semmi? – ismételte halkan.
A hangja nyugodt volt, de élesebb, mint bármilyen kiabálás. Nem sírt. Nem emelte fel a hangját. Csak kimondta a tényeket.
– Mondtam nektek, hogy nem tudok úszni. Hogy félek a víztől.
– Azt hittük, csak túlzol – védekezett az unoka. – Csak nevettünk egyet.
– Nevettetek? – kérdezte. – Azon, hogy megfulladhatok?
Csend lett.
Lassan lehúzta az ujjáról a régi aranygyűrűt, amelyet évtizedek óta viselt. Óvatosan letette a stég szélére. Aztán elővette a kulcscsomót, és mellé tette.
– Ezek a ház kulcsai – mondta nyugodtan.
A fia elsápadt.
– Anya… mit csinálsz?
– Megkönnyítem az életeteket – válaszolta.
– Ne csinálj jelenetet – mondta a menye feszülten.
Az idős asszony ránézett, és attól a pillantástól a nő elhallgatott.
– Amikor a víz alatt voltam, hallottam, hogy nevettek – mondta halkan. – Egyikőtök sem nyújtotta a kezét.
A szavak súlya rájuk nehezedett. Az unoka lesütötte a szemét. Most először gondolt bele igazán, mi történhetett volna.
– Nem gondoltuk, hogy komoly lesz… – suttogta.
– Én sem gondoltam, hogy ti képesek vagytok erre – felelte.
Megfordult, és lassan elindult a stégről. Vizes lábnyomokat hagyott maga után. Senki sem mozdult.
– Anya! Hová mész? – szólt utána a fia, hangjában már aggodalommal.
Megállt, de nem nézett vissza.
– Oda, ahol az ember félelme nem szórakoztatás.
A hangja határozott volt. Végleges.
Az unoka hirtelen eszébe jutott minden alkalom, amikor a nagymamája segített neki. Amikor pénzt adott, amikor kiállt mellette, amikor feltétel nélkül szerette. És ő egy pillanatnyi nevetésért a legnagyobb félelmébe taszította.
A felvétel soha nem kerül fel az internetre. Talán törlik is. De az a pillanat, amikor a nagymama kimászott a vízből, és rájuk nézett azzal a hideg, tiszta tekintettel, örökre megmarad bennük.
A legnagyobb megrázkódtatás nem akkor történt, amikor beleesett a vízbe.
Hanem amikor kijött onnan.
Mert ugyanaz az asszony már nem tért vissza a partra, aki a vízbe esett.
És ők akkor értették meg, hogy vannak „viccek”, amelyeknek túl nagy az ára.
Отправить ответ