Ismerjétek meg Nuggetet.
Ő nem akármilyen tyúk — ő az ő tyúkja.
Minden reggel, mielőtt még felvenné a cipőjét, mezítláb rohan ki az udvarra — még akkor is, ha hideg a levegő —, csak hogy megtalálja.
Úgy beszél vele, mint a legjobb barátjával: az iskolai dolgozatokról, az álmairól, a félelmeiről.
És Nugget követi őt mindenhová. Minden nap ott várja a kapunál, amikor hazatér az iskolából.

Eleinte azt hittük, csak aranyos.
De hamar rájöttünk, hogy sokkal többről van szó.

Amióta az anyja elment tavaly, valami eltört benne.
Nem mosolygott. Nem evett. Nem beszélt.
A ház megtelt csenddel, hideggel, fájdalommal.

Aztán egy nap megjelent Nugget.
Egy ügyetlen, sárga tollgombóc, ami valahogy a kertünkbe keveredett.
És abban a pillanatban — a fiú újra élni kezdett.
Ismét mosolygott. Evett. Aludt. Nevetett.
Egy egyszerű kis tyúk életet lehelt belé.

Nugget több lett, mint egy háziállat.
Ő lett a vigasza, a társa, a kis csoda, ami visszahozta a fényt az életébe.

De tegnap… Nugget eltűnt.

Mindenütt kerestük — a tyúkólban, az erdőben, az út mentén.
Semmi. Egy toll sem, egy nyom sem.
Este sírva aludt el, kezében a tyúk fényképével.

És ma reggel — ott volt.
Az utcán állt, mintha semmi sem történt volna. Kicsit koszosan, egy karcolással a csőrén, de élve.

A fiú odarohant, felemelte, és nem engedte el.
Amikor rájuk néztem, észrevettem valamit Nugget lábán.

Egy kis piros szalagot.
És egy papírdarabot, amit még soha nem láttam.

Gyerekes írással ez állt rajta:
„Ne vedd el tőle azt, ami megmentette a szívét.”

Megdermedtem.
Ki találta meg? Ki látta a fiú könnyeit, és értette meg, mit jelentett neki ez a tyúk?
Bárki is volt, nemcsak egy állatot hozott vissza — hanem a reményt.

A fiú a verandán ült, Nugget az ölében, és úgy mosolygott, ahogy hónapok óta nem láttam.
És akkor megértettem: a csodák nem mindig az égből jönnek.
Néha tolluk van, egy karcolás a csőrükön, és egy piros szalag a lábukon.

Később, amikor a kapu közelében takarítottam, találtam még egy szalagot.
Ugyanolyan pirosat.
És mellette — egy apró kéznyomot a sárban.

Valaki visszahozta Nuggetet.
Valaki, aki tudta, hogy nélküle a fiú talán soha többé nem találna vissza a fénybe.

Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok.
A fiú mindenhova magával viszi — reggelihez, iskolába, sőt, még az ágyba is.
És minden alkalommal, amikor rájuk nézek, egy egyszerű igazság jut eszembe:

Néha az, ami megment minket, nem beszéli a nyelvünket.
Néha csak csendesen kotkodácsol mellettünk —
és emlékeztet arra, hogy a szeretet visszatérhet, még akkor is, ha egyszer már elvesztettük.

Ez nem egy történet egy tyúkról.
Ez egy történet a reményről.
Arról, hogy még a leghidegebb szívekben is újra felébredhet a melegség —
ha csak hiszünk a csodákban.