A csend beborította a régi temetőt, ahol késő este csak hárman gyűltek össze: az apa, a fiú és a testvér. A levegő sűrű volt, mintha maga a levegő is félt volna megmozdulni. A tizenhat éves Michael Turner az apjával szemben állt, öklei remegtek, de a hangja határozottan szólt:
— Apa, ki kell ásnunk anya sírját.
Ezek a szavak erősebben ütöttek, mint amikor az ásó kőbe csapódik. John Turner, kimerült és sápadt, megmerevedett. Már három év telt el azóta a nap óta, amikor Emily — a felesége — hirtelen meghalt. A hivatalos iratok szerint szívritmuszavar okozta halálát. Saját kezűleg temette el, összetörten, de próbált tovább élni — a munkával az építkezésen, csendes vacsorákkal a fiával. Csak Michael nem tudott beletörődni.
— Michael… — kezdte nehezen John, miközben megdörzsölte az orrnyergét. — Miért? Nem tehetjük csak úgy…
— Mert titkolsz valamit! — vágott közbe a fiú. — Hallottam, ahogy veszekedtél Dávid nagybátyámmal. Azt mondtad, nem vagy biztos abban, hogyan halt meg anya. És nem hívod többé „Emily doktornak”. Miért?
John megdermedt. Igen, már a kezdetektől kételkedett. Emily egészséges volt, sportolt, soha nem panaszkodott. De a halotti bizonyítványban ez állt: „hirtelen szívleállás”. Megpróbálta elfelejteni ezeket az ellentmondásokat, azt gondolva, így védi a fiát. De most Michael mindent tudott.
Amikor az apja ismét nemet mondott, Michael nem hátrált meg. Bírósághoz fordult, és engedélyt kapott a kihantolásra, orvosi hanyagság gyanújára hivatkozva. Néhány héttel később megérkezett a határozat: engedélyezve.
Eljött a nap, amitől John rettegett. A hideg szél az arcába csapott, miközben a markológép morajlott, és földet dobált félre. Michael mellette állt, tekintetét a koporsóra szegezte. Dávid nagybácsi hallgatott, mintha megérezte volna, hogy valami készül — valami, ami mindent megváltoztat.
A fedél megnyikordult. A nedves föld és a bomlás szaga szabadult ki. Mindhárman előrehajoltak… és megmerevedtek. A koporsóban nem volt test. Csak egy összegyűrt kórházi köpeny és egy pár arany fülbevaló — azok, amelyeket Emily soha nem vett le.
A csend nehezebben zuhant rájuk, mint maga a koporsó. Senki sem szólt egy szót sem. Csak Michael szemei égtek — nem félelemtől, hanem annak bizonyosságától, amitől a legjobban tartott… 💀
John nem tudott megmozdulni. A föld a lába alatt ingatagnak tűnt, mintha maga a talaj is visszautasítaná jelenlétüket. Michael mozdulatlanul állt, a koporsó ürességét nézve, amelyben anyja maradványainak kellett volna pihennie.
— Ez… — suttogta John, hangja remegve. — Ez nem lehet igaz…
Dávid hátrált egy lépést, fehér volt, mint a mész. — John… ki intézte a temetést? Ki látta utoljára Emilyt?
Nem jött válasz. Csak John ziháló lélegzete hallatszott, amelyben a félelem és a bűntudat keveredett.
— Tudtál valamit… — mondta halkan Michael, tekintete jéghideg, érett. — Tudtál valamit, és mindvégig hallgattál.
Az apa lehajtotta a fejét. Ujjai olyan erősen szorították a koporsó szélét, hogy elfehéredtek a bütykei. — Én… akkor nem voltam biztos benne. — A hangja elcsuklott. — Amikor bevitték a kórházba, az orvosok nem engedték, hogy elbúcsúzzak tőle. Azt mondták, a testet azonnal a halottasházba küldték. Csak a koporsóban láttam újra… és nem tudtam…
— Nem tudtad mit, apa?! — kiáltotta Michael. — Ellenőrizni, hogy életben van-e?!
A szavak úgy hasítottak a levegőbe, mint a mennydörgés. Dávid a kezébe temette az arcát. John hátrébb lépett, megtántorodott.
— Hallottalak… — folytatta a fiú. — Hallottam, hogy azt mondtad, anya valamit megtudott. Valakiről a kórházban. Kísérletekről. Gyógyszerekről…
Csend. Csak a szél sodorta a port a temetőn, mintha el akarná rejteni őket a világ szeme elől.
— Michael, — préselte ki végül John, — tudnod kell az igazságot.
Belső zsebéből előhúzott egy régi, megsárgult, megtépett borítékot. Rajta — Emily kézírása.
Reszkető ujjaival Michael kibontotta a levelet. Az első sorok egyenetlenek voltak, mintha egy nő írta volna, aki tudta, hogy ideje lejár.
„Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy már nem vagyok veletek. John, figyelnek engem. Valami borzalmas történik a klinikán — a betegek meghalnak a kísérleti gyógyszerek után. Megtaláltam a dokumentumokat. Nem fogok tudni elmenekülni, ha megtudják, hogy mindent tudok. Ha bármi történik — ne bízz bennük. És ne temess el, amíg meg nem bizonyosodsz…”
A levél hirtelen véget ért. Az utolsó szó olvashatatlan volt, sötét folttal elmaszatolva.
Michael ott állt, kezében remegve a papírt tartva. — Ő tudta…
Ekkor motorzúgás hallatszott. A temető sarkánál egy sötét furgon bukkant fel rendszám nélkül. A fényszórók egyenesen az arcukba világítottak. Michael ösztönösen előrelépett, hogy megvédje apját. Az ajtó lassan kinyílt. Egy hosszú kabátos férfi lépett ki, arcát árnyék takarta.
— Turnerek… — mondta mély hangon. — Figyelmeztettünk titeket, hogy ne ássatok a múltban.
John hátrált, de már késő volt. Az idegen ledobott valamit a földre — egy műanyag karszalagot, rajta a felirat: „214-es páciens – Emily Turner”.