A 68 éves motoros infúzió alatt fekszik, meghallja egy gyermek sírását… és amit ezután tesz, mindenkit megrendít körülötte
Az onkológiai osztály zsongott, mint egy méhkas. De azon a napon a hang más volt — éles, szívfacsaró.
Egy kicsi, kimerült, álmatlan gyermek sírt olyan hangosan, hogy a falak beleremegtek. Közel egy órán át próbálták az ápolónők megnyugtatni — hiába.
A kimerült anya végül összeomlott. Hangja remegett:
— Három napja nem aludt… Nem tudom, mit tegyek… kérem, segítsen neki valaki…
A szemközti szobában, ahol enyhe gyógyszerszag terjengett, a 68 éves motoros, Dale Murphy — akit klubjában „Vasnak” hívtak — csendben a barátjához fordult.
— Ennek a kicsinek fáj, — suttogta.
Barátja, akit Kígyónak becéztek, összevonta a szemöldökét:
— Ez nem a mi dolgunk, testvér. Kíméld az erődet, még kezelések várnak rád.
De Dale már kihúzta a tűt a karjából.
— Az ég szerelmére, mit csinálsz?! — kiáltott fel Kígyó. — Infúzión vagy, nem kelhetsz fel!
Dale ingott, de mégis felállt. Hangja nyugodt és határozott volt, mint egy Harley motor morajlása:
— A kezeim még működnek. És ennek a gyereknek most nem orvosságra van szüksége — hanem valakire, aki meghallja.
Belépett a gyerekosztályra. Ott, anyja karjában, egy kisgyermek sírt — vörös arccal, könnyektől áztatva, kimerülve a fájdalomtól és félelemtől.
A motoros letérdelt elé, és hangja mély és meleg lett, mint egy távoli motor zúgása:
— Hé, kis barátom… félsz, ugye? Minden új, hideg itt… Akarod, hogy maradjak veled, amíg jobban nem leszel?
A gyermek hirtelen elhallgatott. Könnyes szeme találkozott Dale tekintetével. Egy apró kéz tétován előrenyúlt — és néhány másodperc múlva a kisgyermek már a motoros mellkasán feküdt, a szívéhez simulva.
Az osztályon csend lett. Csak Dale szívének egyenletes dobbanása és a gyermek halk, alvó lélegzete hallatszott.
Az ápolónők mozdulatlanul álltak, az anya pedig arcát kezébe temetve sírni kezdett. És az idős motoros, akinek bőrét a kezelések nyomai borították, a székben ült, ringatva az idegen gyermeket, mintha a saját fia lenne.
Három nap után először lett csend a kórházban. De amit a következő hat órában láttak, azt senki sem felejti el soha.
Hat óra telt el, mint egy pillanat. Dale nem engedte el a gyermeket. Halkan ringatta, és félhangosan történeteket mesélt az útról, a szélről, a szabadságról — mintha meg akarta volna osztani ezzel a kis emberrel a békét, amit ő maga már rég elveszített.
Az ápolónők nem zavarták. Még az orvosok sem, akik benéztek a szobába, mertek közbeszólni.
A gyermek mélyen aludt — először sok nap után. És Dale… mintha ő is vele együtt álomba merült volna.
De hajnalban valami megváltozott.
Az egyik ápolónő odalépett, hogy ellenőrizze a motoros állapotát. Halkan szólt:
— Mr. Murphy, ideje visszatérni a szobájába…
Nem érkezett válasz.
Óvatosan lehajolt — és elsápadt.
Kiáltása úgy hasított a csendbe, mint a kés:
— Orvost! Gyorsan!
Az orvosok berohantak — zűrzavar, műszerek, rövid parancsok. De már késő volt.
Dale Murphy csendben távozott, a gyermeket a karjában tartva. A szíve néhány perccel azután állt meg, hogy a kisfiú elaludt.
A gyermek tovább lélegzett békésen, a motoros mellkasához simulva, nem tudva, hogy az, aki megvigasztalta, már nem él.
Később az orvosok azt mondták, Dale szervezete túlságosan legyengült — a kezelések, a fájdalom, a fáradtság… De mindenki, aki látta őt azon az éjszakán, tudta: úgy ment el, ahogy élt — nyugodtan, a maga módján, szavakkal leírhatatlan jósággal.
Amikor a gyermek anyja megtudta, mi történt, sírva állt a motoros teste mellett. Fia kis kezét Dale hideg kezébe tette, és halkan suttogta:
— Köszönöm…
Néhány nappal később a „Vasfarkasok” motorosklub tagjai eljöttek a kórházhoz. Motorjaik sorban álltak az út mentén, és amikor a koporsót kivitték, az összes motor egyszerre felbőgött — mélyen, erőteljesen, mintha maga a föld búcsúzna attól, aki képes volt meghallani mások fájdalmát.
És a gyerekszobában, ahol minden elkezdődött, most egy kis tábla lóg:
„Itt némult el először egy gyermek sírása — egy jószívű embernek köszönhetően.”
És senki abban a kórházban nem felejti el, hogy néha az ember képes a lehetetlenre — még akkor is, ha már csak egyetlen lélegzete maradt.