Csak kilencéves volt, de utolsó kívánsága megrázta mindazok világát, akik ismerték őt.
Egy kilencéves kisfiú, akit könyörtelen rák emésztett, utoljára ölelte magához kishúgát.
Mielőtt örökre lehunyta volna a szemét, tíz olyan szót súgott neki, amelyek örökre összetörték szülei szívét. 💔

A kis, kék spalettás házban még mindig fertőtlenítőszag terjengett. Az asztalon gyerekrajzok, félig üres gyógyszeres üvegek és egy kopott plüssmackó feküdt – a kórházi éjszakák némán tanúja.
Az anya némán ült, és szorosan ölelte a füzetet, amelybe fia minden nap bejegyezte gondolatait. Hónapok óta félt attól a pillanattól, amikor majd elhalkul a nevetése.
De azon a napon már csak a szél suttogása és az óra kegyetlen ketyegése maradt.

Lukács kilencéves volt.
Tűzoltó akart lenni, embereket menteni, és látni a tengert. De az élet csak a kórház fehér falait és az injekciók fájdalmát hagyta meg neki.
Mégis, minden reggel mosolygott ötéves húgára, Lére, mintha semmi sem lenne baj.
„Tudod, anya, a fájdalom csak egy vihar – és utána újra kisüt a nap.”
Az anya örökre a szívébe véste ezeket a szavakat. De azon a reggelen a nap többé nem jött vissza.

Amikor az orvosok közölték, hogy nem éri meg az éjszakát, a család megértette, hogy eljött a vég.
Lukács hazát kért. „Otthon akarok aludni, a saját ágyamban, a macimmal.”
Nem akarta többé hallani a gépek zúgását, az ápolónők sietős lépteit, a monitorok sípolását.
Csak ott akart lenni – a szerettei között.

Este az apa leült az ágy szélére. Próbált mosolyogni, de a kezei remegtek.
Lukács felnézett rá:
— Apa, ugye nem sírsz? Mert én nem félek.
Az apa elfordította a tekintetét, képtelen volt megszólalni.
Ekkor Lé felmászott az ágyra, és pici kezét bátyja kezébe csúsztatta.
— Holnap visszajössz?
Csend.
Hosszú csend.

Lukács szorosan magához ölelte.
Majd halkan, gyengéd hangon suttogta:
— Akkor is a bátyád maradok, ha már az égben leszek. Mindig.

Tíz szó. Tíz szó, amely villámként hasított át a szobán az éjszakában.
Az anya összerogyott. Az apa elhagyta a szobát, képtelen volt levegőt venni. És Lé ott maradt, testvére kezét fogva, és újra meg újra ismételte:
— Akkor visszajössz, ugye?

Amikor Lukács lélegzete elhalt, a házban minden megdermedt.
Kint zuhogott az eső, mintha maga az ég sírt volna velük.
De Lukács arcán ott volt az a különös, békés, szinte ragyogó mosoly.

Másnap reggel az anya egy papírlapot talált a párnája alatt.
Ügyetlen, gyermeki kézírással:

„Ha elmegyek, nézz fel az égre éjjel.
Ha látsz egy pislogó csillagot, az én vagyok.
Fényt küldök neked, hogy soha ne félj.”

Az anya százszor is elolvasta ezeket a sorokat.
A szomszédok virágot hoztak, a barátok sírtak.
De ami mindenkit a legjobban megérintett, az az volt, amit Lukács az iskolában hagyott: egy kis doboz, tele rajzokkal az osztály minden gyerekének.
Minden rajzon más szó állt: Bátorság. Nevetés. Szeretet. Megosztás. Remény.

A tanítónő később elmondta, hogy néhány nappal a halála előtt Lukács azt mondta neki:
— Azt akarom, hogy a barátaim emlékezzenek: az élet olyan, mint egy lufi. Ha elengeded, elrepül, de ha túl szorosan fogod, kipukkad. Meg kell tanulni hagyni, hogy táncoljon a szélben.

Ezeket a szavakat kitették az iskola falára.
És minden évben, a halála napján, a gyerekek fehér léggömböket engednek fel az égbe.
Azt mondják, az egyik fennakadt egy fán. A léggömbön ez állt:
„A húgomnak, Lének. Soha ne sírj. Jobban szeretlek, mint a Holdat.”

Évek teltek el.
Lé felnőtt. De azt az estét soha nem feledte.
Minden téli éjszakán gyertyát gyújt az ablakban, és felnéz az égre.
Azt mondja, lát egy pislogó csillagot közvetlenül a tető felett, mindig ugyanott.
És akkor elmosolyodik.
Mert tudja.

Lukács talán már nincs itt.
De az ő tíz szava tovább él – valahol az ég és azok szíve között, akiket szeretett.