Utolsó alkalommal dobtam el a botot… Azt hittem, minden úgy lesz, mint mindig. Luna felugrik, elrohan tána, és pár pillanat múlva visszatér – a szeme ragyog, a farka örömtáncot jár, a világ pedig újra megtelik élettel.
De ezúttal nem jött vissza.

A csend, ami ezután következett, nehezebb volt, mint bármilyen kiáltás. A szél susogott a fák között, de én csak az ő nevét hallottam a fejemben. „Luna! Luna!” – ordítottam, míg a hangom elhalt. És valahol mélyen, még mielőtt megláttam volna bármit, éreztem. Tudtam.
Luna elment.

Az a pillanat megfagyott az időben. Nem volt sírás, nem volt zaj – csak egy üresség, ami mindent elnyelt. Ő nem csak egy kutya volt. Ő volt az árnyékom, a békém, a menedékem. Aki mellett a világ mindig érthetőbb volt. Egy pillantás, egy sóhaj, egy mozdulat – és már tudta, mire gondolok.

Minden reggel ott ült az ágyam mellett. Minden este a térdemre hajtotta a fejét, mintha azt mondaná: „Itt vagyok. Minden rendben lesz.”
Most viszont… csak a csend maradt. És a póráz, amely mozdulatlanul lóg az ajtó mellett – mint egy szimbólum, amit nem lehet elviselni.

Néha még mindig két tálat teszek az asztalra – egyet magamnak, egyet neki. Néha ösztönösen lehajolok, hogy megsimogassam a fejét. De a kezem csak a levegőt éri. És az a levegő hideg, idegen, kegyetlenül üres.

Éjjelente hallom a lépteit. A parkettán koppanó karmok hangját, amit annyira ismertem. Azt mondom magamnak, hogy csak a szél. De néha… hinni akarok abban, hogy ő az. Hogy még mindig velem van.

Sokan mondják: „Csak egy kutya volt.”
De azok, akik ezt mondják, sosem szerettek igazán.
Nem érezték azt a tiszta, szavak nélküli szeretetet, ami képes meggyógyítani a lelket. Luna nem állat volt. Ő volt a szívem része.

Amikor elment, valami bennem eltört. Nem hirtelen, hanem lassan – mint egy repedés az üvegen, amin mégis átcsillan a fény. És abban a fényben látom őt: fut a mezőn, szabadon, boldogan, örökké fiatalon.

Mindenét megtartottam. A nyakörvét, a takarót, amibe belebújt, a kosarát, amiben aludt. Ezek az utolsó bizonyítékok arra, hogy itt volt, hogy élt, hogy szeretett.
Azt mondják, az idő begyógyít minden sebet.
De nem. Az idő csak megtanít együtt élni a fájdalommal.

Nem akarok felejteni. Emlékezni akarok minden egyes napra, minden pillanatra, minden nevetésre és minden lépésre.
Mert a felejtés árulás lenne.

Luna, az én csodám, az én fényem, az én örök társam.
Te nem mentél el igazán. Minden szellőben ott vagy, minden hajnalban, minden árnyékban, ami követ.
És amikor újra eldobom majd a botot – valahol, valamikor –, tudom, hogy visszajössz.
Nem ebben a világban, hanem abban, ahol nincs fájdalom, csak öröm.

Ott majd újra találkozunk.
Nem rohanok, de várok.
Mert az igazi szeretet soha nem hal meg.
Csak átváltozik.
Levegővé, fénnyé, emlékké.

És amikor a szél megérinti az arcomat, tudni fogom, hogy te vagy az, Luna.
Az én lelkem őrzője.
Az én örök barátom.