A fiatal benzinkutast kirúgták – mert segített egy tehetetlen öregembernek megtankolni a Zaporozsecét! Mindenki nevetett rajta… de amikor az öreg visszatért, már senkinek sem volt kedve nevetni 😱

Az éjszakai műszak lassan a végéhez közeledett. Anna fáradtan levette a kesztyűit, és sóhajtott. A benzinkút csendben szundikált a sötétségben, csak a szél zizegése és az autópálya távoli moraja törte meg a nyugalmat. A lány forró teát töltött magának, hogy felmelegítse elgémberedett ujjait.

— Na, Ancsika, hogy tetszenek az éjszakai vendégeink? — kérdezte Olja, miközben rágógumiját fújta. — Az a tegnapi öreg… hát az valóságos cirkusz volt! Azt hittem, sosem jut ki innen azzal a rozsdás Zaporozseccel.

— Igen, — kacagott Szvetlana, — nyithatna inkább múzeumot. Komolyan, az a roncs még hogy bír mozogni?

Mindketten nevettek. Anna azonban némán bámult maga elé. Eszébe jutott az öregember remegő keze, ahogy a zsebeit kutatta, a zavart és a szégyent a szemében.

— Ti ezt nem értitek… — mondta halkan.

— Mit kéne értenünk? — vetette oda Olja. — Ingyen adtál neki benzint! Majd levonják a fizetésedből.

Anna gyomra összeszorult. Még mindig érezte Daniil Valerjevics hideg, gúnyos pillantását, amikor megtudta, mit tett.

— Tehát jótékonysági szervezetet nyitunk itt? — sziszegte. — Ez nem templom, hanem benzinkút! Holnaptól nem akarlak látni itt!

Nevetés után a csend

Másnap Olja és Szvetlana egész nap kuncogtak.
„A mi kis szentünk! Benzin az angyaloknak!” — csipkelődtek.

De estefelé valami megváltozott.

A távolból ismerős, rekedtes motorhang közeledett. A Zaporozsec. A rozsdás autó hirtelen megállt a kút előtt. Az öreg kiszállt, de most nem volt egyedül. Egy magas, elegáns férfi lépett ki mögüle — tökéletes öltönyben, jéghideg tekintettel.

— Hol van az a lány? — kérdezte mély hangon.

Senki sem szólt.

— Melyik lány? — rebegte Szvetlana.

— Az, aki segített az apámnak.

A csend szinte fájt.

A férfi lassan végignézett rajtuk. — Ha nincs itt… akkor lehet, hogy ti sem lesztek sokáig.

Az igazság perce

A férfi kivett egy névjegykártyát, és letette a pultra.

— A nevem Szergej Valerjevics. Én vagyok ennek a benzinkúthálózatnak a tulajdonosa.

Olja elsápadt, Szvetlana pedig lesütötte a szemét.

— Az apám a kórházból jött haza azon az éjszakán. Anyám haldoklott. Ha az a lány nem segít neki, soha nem ért volna időben haza. Ő megmentette az életét. Ti pedig kinevettétek.

Senki sem mert megszólalni.

— Holnaptól ti ketten elmentek innen, — mondta higgadtan. — Ő viszont — Anna — visszajön. És nemcsak visszajön: új benzinkutat fog vezetni. Mert az emberi jóságot nem lehet elbocsátani.

A visszatérés

Aznap este Anna otthon ült, munkanélkül, magányosan, egy hideg teásbögrével a kezében. Amikor kopogtak az ajtón, azt hitte, a postás az. De a küszöbön az öreg állt, mellette az elegáns férfi.

— Kisasszony, — szólalt meg az öreg meghatottan, — ha maga nincs, a feleségem ma nem élne. Nem tudom, hogyan köszönjem meg.

Anna szeméből kibuggyantak a könnyek. Olyan könnyek voltak ezek, amelyekben nem volt fájdalom — csak megkönnyebbülés és hála.

Másnap, amikor belépett újra a benzinkútra, mindenki némán figyelte. Daniil Valerjevics még csak rá sem mert nézni.

A falon pedig új tábla lógott:
„Itt nemcsak benzint, hanem emberséget is adunk.”