A sűrű köd elnyelte az egész erdőt. Csak egy idős férfi halk nyögése törte meg a csendet. Körülötte néhány durva arcú férfi állt — izzadtak, büdösek, és az arcukon gúnyos mosoly ült. Az egyikük belerúgott az öregbe, aki összegörnyedt a földön.

– Na, vénember, hol a pénzed? – morogta a vezér, akinek egy sebhely húzódott végig az arcán. – Ne játszd meg magad, tudjuk, hogy rejtegetsz valamit!

Az öreg csak a fejét védte, miközben újabb ütéseket kapott. A banditák nevetgéltek, mintha ez csak játék lenne.

És akkor megszólalt egy hang. Hideg, női, határozott:
– Elég legyen!

Mindannyian megdermedtek. A fák közül egy nő lépett elő – magas, katonai egyenruhában, arcán semmi félelem. A tekintete jéghideg volt.

– Nézzétek csak, – mondta egyikük vigyorogva. – Egy kis katonalány! Egyedül az erdőben… milyen aranyos.
– Talán eltévedt, – tette hozzá a másik, – segíthetnénk neki… felmelegedni egy kicsit.

Nevettek. A nő azonban meg sem rezzent. Leguggolt az öreghez, kitapintotta a pulzusát.

– Hé! Hozzád beszélek! – ordította a vezér, és megragadta a karját.

A nő lassan felemelte a fejét.
– Engedd el, – mondta halkan.

A férfi felröhögött, de abban a pillanatban a nő megmozdult. Villámgyorsan megfogta a csuklóját, és egy mozdulattal kifordította. Hangos reccsenés hallatszott, a férfi fájdalmában felüvöltött. A többiek döbbenten hátráltak.

De a nő már mozdult is. Egyiküket könyökkel ütötte állon, a másikat térddel gyomron, a harmadik a földre zuhant, mielőtt egyáltalán felfogta volna, mi történik.

– Ki vagy te…? – hebegte az utolsó, aki még állt.

A nő kihúzta magát, és ridegen válaszolt:
– Morozova Alina százados. Katonai hírszerzés.

A banditák tekintete egyszerre megváltozott. Most már nem láttak egy nőt – egy katonát láttak, aki nem ismer félelmet.

– A földre! – parancsolta.

Egy pillanatnyi tétovázás. Aztán egy fegyver dördült, a golyó a férfi lába mellett csapódott a földbe.
– A következő már nem figyelmeztetés lesz, – mondta nyugodtan.

A férfiak azonnal hasra vágták magukat.

A nő újra az öreghez térdelt.
– Tartson ki, mindjárt jön a segítség, – suttogta.

Elővette a jelzőrakétát, és vörös fényt lőtt az égbe. A ködön át villogó fény úgy hasította ketté az éjszakát, mint egy kiáltás.

Néhány perccel később motorzúgás hallatszott. Egy terepjáró bukkant fel a fák között.
– Morozova százados! – szólt ki egy katona. – Minden rendben?
– Három letartóztatott, egy sérült. Az öreget vigyétek kórházba, – felelte röviden.

Amíg a katonák dolgoztak, az idős férfi gyengén megszólalt:
– Én… ismerlek… a szemed… olyan, mint az apádé. Ő mentette meg az életemet a háborúban… Morozov ezredes volt.

A nő arca megkeményedett, de a szeme elsötétült az érzelmektől.
– Az én apám volt, – mondta halkan.

Ezután a banditák felé fordult.
– Ma életben maradtatok, de ne felejtsétek el: az igazság mindig elér benneteket. Néha női kezeken keresztül.

A katonák elhajtottak. Az erdő újra elcsendesedett. A vörös fény lassan kihunyt, és csak a madarak neszezése maradt.

Alina felnézett az égre, és suttogta:
– Apa… a küldetés folytatódik.

A szél megmozdította a fák lombját – mintha az egész erdő tisztelegne előtte.