– A szokásos negyven kiló marhahús, – mondta halkan, és átnyújtotta a gondosan összehajtott bankjegyeket.

A fiatal hentes minden alkalommal elámult. Negyven kiló! Szinte fél tehén! Először azt gondolta, talán nagy családot etet. De a hetek teltek, és minden nap ugyanaz történt.
Az asszony nem beszélt, csak átvette a csomagokat, és eltűnt. A levegőben furcsa szag maradt utána — a vas, a nyers hús és valami megfoghatatlan keveréke.

A piacon pletykák kezdtek terjedni:
– Biztosan kutyákat etet.
– Vagy hajléktalanokat.
– Mások szerint titkos éttermet működtet.

A hentes nem hitt a szóbeszédnek, de a kíváncsiság egyre jobban gyötörte. Egy este elhatározta, hogy követi.
Az asszony lassan, de határozottan ment. A kocsi kerekei csikorogtak a havas úton. A város szélén befordult egy elhagyatott gyár felé, amely már tíz éve üresen állt.
Bement. És nem jött ki.

Húsz perc múlva azonban újra megjelent – üres kézzel.
Másnap ismét.
A harmadik napon a hentes nem bírta tovább, és belopózott utána.

Odabent hideg volt és sötét. A levegő nehéz, rothadó szagú. A mélyből furcsa zajok hallatszottak, mintha valaki nyögne. Amikor a hentes bekukucskált a nagy terembe, a szíve majdnem megállt.

Ketrecek. Tucatnyi rozsdás vasrács, egymás mellett. És bennük – emberek. Soványak, koszosak, üres tekintettel. Némelyik suttogott, mások csak halkan sírtak.
A terem közepén egy vasasztal állt, vérrel borítva. Fölötte kések és kampók lógtak.

Az asztalnál ott állt az idős asszony.
Nyugodtan darabolta a friss húst, gondosan csomagolta, és halkan egy gyerekdalt dúdolt.
– Ez nekik van, – mondta halkan.
– Kiknek? – kérdezte remegve a hentes.
Az asszony lassan ránézett. Szeme jéghidegen csillogott.
– Azoknak, akik a föld alatt maradtak. Éhesek.

Abban a pillanatban a padló megremegett. A mélyből halk morajlás jött – mintha valami élne odalent.
A hentes futni akart, de az ajtó becsapódott.
– Nem kellett volna látnod, – suttogta az asszony. – Most már ők is téged akarnak.

Másnap a rendőrség kiment a gyárhoz. Bent semmit sem találtak. Sem ketreceket, sem asztalt, sem asszonyt. Csak megszáradt vérfoltokat és tucatnyi mezítlábas lábnyomot, amelyek a pincébe vezettek.

Később kiderült, hogy abban a gyárban valaha titkos labor működött. A kilencvenes években több mint harminc ember tűnt el onnan – nyomtalanul.
Egy héttel később a hentest holtan találták a boltja előtt. Mellette negyven kiló „marhahús”.
A vizsgálat azonban kimutatta: nem volt marhahús.

Azóta az emberek csak suttogva beszélnek erről:

Ha egy öregasszony negyven kiló húst kér tőled… ne kérdezz semmit. Fuss.