Az idős férfi egész életében tisztességesen dolgozott.
Fiatal korában a gyárban húzta az igát, soha nem panaszkodott, és minden fillérjét félretette, hogy kis házat vehessen a város szélén. Ott nevelte fel lányát, aki már gyerekként arról álmodott, hogy egy nap szolgálni fogja a hazáját.

Miután a felesége meghalt, az öreg teljesen egyedül maradt. Napjai egyhangúan teltek – egy csésze tea reggel, rövid séta a kertben, aztán csend. Egyedül a lánya levelei törték meg a magányát, aki hónapokra eltűnt tanulmányai és kiküldetései miatt.

Egy nap három férfi állt meg a kapuban.
Erősek voltak, izmosak, de szemükben csak üresség volt. Azt mondták, segíteni akarnak. Kis kölcsönt ajánlottak, hogy az öreg átvészelje a nehéz időket. Ő, aki hitt az emberek jóságában, aláírta a papírokat – anélkül, hogy elolvasta volna az apró betűs részt, ahol az állt: „késedelem esetén a ház a hitelező tulajdonába kerül.”

Néhány hónap múlva, amikor nem tudott fizetni, visszatértek.
Kopogtak, ordítoztak, fenyegetőztek. Minden nap eljöttek. Az öreg remegett a félelemtől, de nem adta fel a házát – az volt az élete.

Egyik este azonban valami megváltozott.
Amikor a férfiak ismét megjelentek, nem az öreg nyitott ajtót, hanem egy fiatal nő.
A lánya.

— Mit akarnak? — kérdezte nyugodtan, de hangjában volt valami, amitől a három férfi hátrált egy lépést.

— Az apád tartozik nekünk, — mondta a legnagyobb. — Ha nem fizet, a ház a miénk.

— Értem, — felelte a nő, és elővett valamit a kabátzsebéből. — Tudják, ki vagyok én?

A férfiak elnevették magukat.
— Kit érdekel? Csak egy lány vagy.

A nő halkan kinyitotta a tárcáját és megmutatta az igazolványát:
„A Belügyminisztérium Különleges Egységének Őrnagya.”

A nevetés abban a pillanatban elhalt.
A levegő megfagyott.

— Ez valami tréfa? — nyögte az egyik.

— Nem, — felelte hidegen. — Ez letartóztatás.

Ekkor két civilruhás férfi lépett be mögötte. Egyikük rádión jelentett, a másik elővette a bilincseket.

— Önöket bűnszervezetben elkövetett zsarolás és csalás gyanújával tartóztatjuk le, — mondta higgadtan az egyik tiszt.

A három férfit lefogták, és mire feleszméltek, már a rendőrautóban ültek.

Az öreg ült a karosszékben, kezét remegtette.
— Kislányom… hát te ilyen dolgokat csinálsz? — kérdezte meghatottan.

— Igen, apa. De most már vége. Senki sem bánthat többé.

A történet bejárta az egész várost.
Kiderült, hogy a banda hónapok óta fosztogatott idős embereket, hamis szerződésekkel és fenyegetésekkel.
A nő már régóta nyomozott utánuk – de sosem gondolta volna, hogy saját apja is a célpontjuk lesz.

Most az öreg újra mosolyog.
Ül a háza előtt, virágokat locsol, és várja, hogy lánya megérkezzen a szolgálati autóval. Amikor a szomszédok látják, ahogy egyenruhában megöleli az apját, mind tudják: ez a ház most már biztonságban van.

Mielőtt elindul, a nő mindig csak ennyit mond:
— Apa, az igazság néha lassan jön… de mindig megérkezik.

A banditák mind börtönbe kerültek.
A tárgyaláson az egyik csak ennyit motyogott:
— Nem tudtuk, hogy ő a lánya…

A nő hidegen válaszolt:
— És most már tudják.