Vannak sebek, amelyeket nem idegenek okoznak, hanem azok, akikért az ember az életét is odaadná.
Ilona, 62 éves asszony, mindent feláldozott egyetlen lánya, Krisztina boldogságáért. Dolgozott, amíg bírta, lemondott saját vágyairól, csak hogy gyermeke mindent megkapjon, amiről álmodott. De egy nap minden megváltozott.

„Csak annyit mondtam, hogy már nem tudok több pénzt adni. Azóta nem hívott fel. Mintha megszűntem volna létezni.” – meséli Ilona könnyeivel küszködve.

A vég kezdete

Amikor Krisztina férjhez ment, Ilona tovább segítette őket – fizette a lakbért, vett élelmiszert, törlesztette a hiteleket.
„Azt hittem, ez csak ideiglenes, míg talpra állnak” – emlékszik vissza.
De az évek teltek, és a kérések soha nem fogytak el.

Minden telefonhívás ugyanúgy kezdődött: „Anya, tudnál küldeni egy kis pénzt?”
Sosem kérdezte meg, hogy hogy van. Csak a pénz számított.

„Ha nem utaltam időben, megsértődött. Nem beszélt velem hetekig. Én meg bűntudatot éreztem, és végül mindig engedtem.”

Ilona tíz éven át élt így, amíg egy nap a teste feladta.

A döntő pillanat

Egy súlyos műtét után rájött, hogy magára is kell gondolnia. Egyik este felhívta a lányát, és remegő hangon mondta:

„Krisztina, sajnálom, de nem tudok többé segíteni. Magamnak sem elég a gyógyszerekre.”

A vonal túlsó végén néma csend, majd hideg válasz:

„Akkor élj, ahogy tudsz.”

És ezzel vége volt. Többé nem hívta.

A csend, ami mindent elnyel

„Azt hittem, csak megsértődött, majd visszajön” – mondja Ilona.
De a hetek hónapokká váltak. A telefon nem csörgött többé. Az ajtón nem kopogott senki.

„Az unokámat egy éve nem láttam. A kisfiút, akit babaként ringattam, akinek mesét olvastam esténként. Ma már nem is emlékszik rám.”

A lakás, ahol egykor gyermeki nevetés töltötte be a levegőt, most hideg és üres.

Amikor a szeretet rabsággá válik

A pszichológusok szerint sok szülő beleesik ebbe a csapdába. Túl sokat adnak, és elfelejtenek határokat szabni. A gyerek megszokja, hogy mindent megkap – és amikor ez megszűnik, eltűnik vele együtt a tisztelet is.

„Ha valaki mindig kap, anélkül, hogy bármit tenne érte, végül természetesnek veszi. A szeretet helyét pedig a közöny veszi át” – mondja egy családterapeuta.

Ilona számára ez a felismerés fájdalmas volt. Rájött, hogy egész életében összekeverte a szeretetet az önfeladással.

A legnagyobb ütés

Egy nap a szomszédja mesélte, hogy látta Krisztinát a bevásárlóközpontban.

„Nevetett, új telefon volt a kezében, és tele volt a táskája drága holmikkal. Akkor értettem meg: nem pénzre volt szüksége. Csak rám már nem volt.”

Ilona még utoljára írt neki egy levelet:
„Nem haragszom. Csak szeretném látni az unokámat.”
De válasz soha nem érkezett.

Egy szívszorító vég

Ma Ilona egyedül él. Megtanult magának főzni, egyedül kávézni, és nem várni senkit.
De minden reggel megnéz egy fényképet: egy kisfiú mosolyog rajta, kék szemmel, tele élettel. Az unokája.

„Szeretlek titeket, még akkor is, ha már elfelejtettetek.”

Ez a történet nemcsak egy anyáról szól. Hanem mindazokról a szülőkről, akik odaadnak mindent, és cserébe csak hallgatást kapnak.
A szeretet nem lehet egyirányú. Mert ha az lesz – végül összetöri azt a szívet, amelyik a legtöbbet adott.