— Nem tudok feleségül venni. Ez… ez nem az a személy, akit a fényképeken láttam, nem az, akibe beleszerettem.

Csend telepedett a terembe. A menyasszony szülei tátott szájjal álltak, de nem találtak szavakat. Maga a menyasszony sem tudott megmozdulni, mintha kővé dermedett volna. Szemeiben, tele könnyekkel és rémülettel, a vőlegény szemébe nézett — és ezekben a tekintetekben keveredett a megértés és a könyörgés.

Kiderült, hogy néhány héttel ezelőtt a családja úgy döntött, hogy a lány túl szerény és visszahúzódó a jövendőbeli férj számára. Felbéreltek egy profi sminkest és egy grafikus szakembert, hogy az eljegyzési fotókon teljesen másképp nézzen ki: tökéletes arcvonások, ragyogó bőr és szemet gyönyörködtető tekintet. A vőlegény nem a valódi arcába szeretett bele, hanem a mesterségesen létrehozott képbe.

Amikor a fátylat felemelték, rádöbbent az igazságra. Az arc, amely hónapokon át rejtve volt, teljesen más volt, mint az a idealizált kép, amit a fényképeken és a képzeletében látott. A szíve összeszorult az árulás érzésétől, és a pillanat katasztrófává vált.

— Hogyan tehették ezt velem? — kiáltotta majdnem a vőlegény, nem tudta visszafogni az érzelmeit. — Készen álltam arra, hogy szeressem olyannak, amilyen! — reszketett a hangja. — De nem tudok hazugságban élni!

Szavai úgy hangzottak a teremben, mint egy mennydörgés. A menyasszony szülei próbálták mentegetni magukat: ez „hagyomány”, „tisztaság”, „a megjelenés a boldogságért”. De senki sem értette, miért fontosabb a hazugság, mint az őszinteség.

A menyasszony teljesen lehúzta a fátylat, és zokogni kezdett. Könnyei végigfolytak az arcán, összekeveredve a sminkkel, ami elrejtette természetes szépségét. Őszintén szerette azt a férfit, aki most elfordult tőle.
— Próbálkoztam… miattad… a családotok miatt… — suttogta. — Azt akartam, hogy szeress…

De szavai nem érintették meg. Érezte, hogy a csalás tönkretette az összes bizalmat, ami a házasságuk alapját kellett volna, hogy képezze. És bár a szíve összetört, tudta, hogy nem folytathatja tovább.

A vendégek döbbenten álltak. Néhányan suttogtak egymásnak, vitatkoztak az eseményekről, de senki sem tudta elrejteni zavarát. A fotós, aki egész nap mosolygott és fényképezett, letette a kamerát: a képek elvesztették értelmüket, amint az igazság kiderült.

A menyasszony szülei pánikba estek és próbáltak közbelépni. De a vőlegény határozottan kijelentette:
— Viszlát. Ez a házasság lehetetlen.

Felvette a kabátját és elhagyta a termet. A küszöbön csak egy halk sóhajt engedett meg magának. Belül csalódás, keserűség, fájdalom és sértettség volt. Minden, amiről álmodott, egy pillanat alatt összeomlott.

A menyasszony ott maradt a terem közepén, a családja körül, akik már nem tudták rejtegetni a szégyenüket. Rájött, hogy a hagyományok, a hazugság és a sors „javítására” tett kísérletek tragédiává váltak.

Néhány nappal később mindenki beszélt erről a történetről: a család barátai, a szomszédok, a közösségi média. Az emberek vitatták, milyen vékony a határ a szerelem és az illúzió, az elvárás és a valóság között.
— Hogyan lehet szeretni nem az embert, hanem az idealizált képét? — kérdezték sokan.

Ez az esküvő nem ünnepélyesen zárult, de mély nyomot hagyott mindenki szívében, aki szemtanúja volt ennek a sokkoló történetnek. És miközben egyesek a tragédiáról beszéltek, mások megértették a fő tanulságot: a hazugság mindig kiderül, és a következményei pusztítóbbak lehetnek bármely botránynál.