Otthon felvágtam, ettem pár szeletet, a maradékot pedig visszatettem a hűtőbe. Minden a legtermészetesebb módon zajlott. Semmi jel nem utalt arra, hogy később minden megváltozik.

Ma reggel ismét elővettem ugyanazt a szalámit, gondoltam gyorsan készítek reggelit. Amikor a kés első alkalommal átvágta, valami furcsát éreztem. A penge lassabban haladt, mintha kemény magba ütközött volna. Azt hittem, talán megfagyott. De a harmadik szeletnél a kés szinte megakadt — hirtelen, élesen.

Közelebbről néztem, és a hús rózsaszínes belsejében valami csillogott. A gyomrom összeszorult. Óvatosan kapargattam tovább, mintha attól tartanék, hogy amit találok, még rosszabb lesz, mint amit elképzeltem. Végül egy apró, fémből készült tárgyat húztam ki a szalámiból. USB-kulcs volt. Sérülés nélkül, gondosan elrejtve.

Abban a pillanatban elsápadtam. Tegnap ebből ettem. A húsba rejtett elektronika — valaki tette oda szándékosan. Hogyan kerülhet egy ilyen eszköz egy gyárilag csomagolt termékbe? Lezárt fólia, címke, dátum — minden hibátlan volt. Mintha semmi sem történt volna, mégis ott volt a bizonyíték: valaki belehelyezte.

Az undor azonban lassan kíváncsiságba fordult, egyfajta sötét vonzásba. Bekapcsoltam a laptopot, és bedugtam a pendrive-ot. A monitor villant egyet, mintha a gép gondolkodna rajta, szabad-e megnyitni. Végül megjelent egyetlen fájl. Néhány megabájtnyi adat, a neve pedig csak ennyi volt:

NE NYISD MEG.

A kezem remegett. Tudtam, hogy nem kéne. De tudni akartam.

Rákattintottam.

A videó azonnal elindult. Egy sötét szoba, közepén egy fémasztal. A fény csak felülről érkezett, erős és hideg. Egy ember ült az asztal mellett fehér köpenyben. Az arcát fekete maszk fedte, sima, szem és száj nélkül. Nem mozdult, csak ült némán, lélegzete alig érezhető volt. Aztán hirtelen kinyílt egy ajtó.

Egy másik férfi lépett be. Szintén némán. Nem beszéltek egymással, még egy fejmozdulat sem. Az idegen elővett a zsebéből egy USB-kulcsot — teljesen ugyanolyan volt, mint amit én találtam. Az első férfi ekkor az asztalra tette a szalámit. Pontosan olyat, mint amilyet tegnap vásároltam. Ugyanaz a márka, ugyanaz a csomagolás.

A második férfi késsel bevágta a szalámit, belecsúsztatta a pendrive-ot, majd ügyesen visszazárta, mintha sosem bontotta volna ki. A művelet pontos volt, nyugodt, gyakorlott. Nem improvizált — ez rutinszerű volt. Mintha ilyen üzeneteket nem először küldtek volna el a világba.

A felvétel hirtelen véget ért.

Ültem a gép előtt, és nem mertem megmozdulni. A szívem olyan hangosan vert, hogy szinte hallottam. Miért került ez hozzám? Véletlen volt? Vagy én voltam a címzett? És ha igen — miért?

Megpróbáltam hozzáférni a rejtett mappákhoz. A pendrive mélyebb része titkosítva volt. Több adat, lezárva. Jelszó nélkül nem lehetett belépni. Úgy éreztem, a videó maga is figyelmeztetés volt: nem kellett volna látnom.

És ekkor megszólalt a telefonom.

Ismeretlen szám. Felvettem.

Semmi. Csak lassú, mély lélegzet. Emberi, túl közeli. Letettem. Öt perc múlva újra csörgött. Majd megint. Kikapcsoltam. Kivettem a SIM-kártyát.

De az üzenetek akkor is jöttek. Üres felhasználók a chatben. Nem volt név, kép, semmi — csak egyetlen szó mindegyik üzenetben:

Add vissza.

Az ablakhoz léptem. Lent, az utcán egy sötét autó állt, világítás nélkül. Órákig ott maradt. Mintha várt volna.

Azóta nem alszom rendesen. Minden éjjel hallom a lépteket folyosón. Néha belenézek a kémlelőnyíláson — úgy tűnik, valaki áll a másik oldalon, mozdulatlanul. Máskor senki nincs ott, de érzem a jelenlétét. Reggelente pedig kis papírlapot találok a küszöbön.

Fekete tintával, szépen írva:

Nem kellett volna megnézned.

A pendrive még mindig itt van az asztalon. Kicsi, jelentéktelennek tűnik. De tudom, hogy valami rejtőzik benne, amit nem akarják, hogy bárki megtaláljon. Valami, amiért vissza fognak jönni.

Ha egy nap eltűnök, ha többé nem válaszolok…

…akkor már tudni fogod, hogy értem jöttek.