Csak azért, hogy néha felvegye, amikor a barátnőivel találkozik.

Ez a hír villámként csapott belém. Óriási összeg! Különösen akkor, amikor a fiam az egyetemre készült, és minden pénznek súlya volt.

Amikor vacsoránál bejelentette, majdnem félrenyeltem a vizet.
Visszatartottam a kemény szavakat, de belül forrt bennem a düh. Hazafelé menet egymás után peregtek a gondolatok: hogyan takarékoskodott évtizedeken át, hogyan vett ajándékokat az unokáknak, miközben magának alig engedett meg valamit. És most — egy ennyire drága ruha?

Néhány nap múlva már nem tudtam fékezni magam.
– Mama – mondtam feszülten –, szerintem önző voltál. Hogyan költhetsz ennyit egy ruhára, amikor az unokádnak szüksége volna segítségre?

A szavaim, mint kő, zuhantak közénk.
Anyám nem kiabált. Nem védekezett. Egyszerűen csak felállt, elment a szobába, majd egy régi kartondobozzal tért vissza. Letette elém, mint valami csendes ítéletet.

Benéztem a dobozba: megsárgult fényképek, színházjegyek, képeslapok, rég feledett emlékek. És egy boríték. Amikor kinyitottam, a szívem összerándult.
Számlák — tucatjával. Gyógyszerek nagyapának, iskolai felszerelés a fiamnak, az első laptopom az egyetemre, báli ruhám… Mindenhol nagy összegek. Csendes áldozatok, amelyekről soha nem beszélt.

Anyám rám nézett, és halkan így szólt:

– Egész életemben spóroltam. Mindig rátok gondoltam először. Letepertem a saját vágyaimat, mert azt hittem, nincs jogom semmi drága, semmi szép dologhoz.
Aztán egy reggel felébredtem, hetvenéves voltam… és megkérdeztem magamtól: ha nem most, mikor engedhetem meg végre, hogy én is létezzek?

Hangjában nem volt harag. Csak egy mély, fáradt igazság.
Akkor láttam meg benne a nőt — nem csak az anyát, nem csak a nagymamát. Egy nőt, aki egész életében várt arra a pillanatra, hogy szépnek, élőnek érezhesse magát.

Megkértem, mutassa meg a ruhát.
Előhozta: smaragdzöld, finoman csillogó, törékeny, mint a hajnali tó felszíne. Több volt mint ruha — megtestesült vágy volt.

– Szépnek érzed magad benne? – kérdeztem halkan.

– Úgy érzem… élek – felelte.

Ez a két szó mindent összezúzott bennem. Megértettem, hogy ez a ruha nem szeszély. Hanem felszabadulás. Egy halk kiáltás: még itt vagyok, még vagyok valaki.

Küldtem egy fotót a fiamnak. Válasza rövid volt, mégis mindent jelentett:

„Megérdemli. Mi megoldjuk nélküle. De hadd legyen végre boldog.”

Akkor értettem meg:
néha nem az önzőség az, ha valaki magára gondol —
hanem épp az, ha elvárjuk tőle, hogy egész életében lemondjon magáról.

És valahányszor eszembe jut az a zöld ruha, tudom:
a boldogság nem luxus, hanem jog.
És soha nem késő élni vele.