Bármit el tudtam volna képzelni: egy kínos üzenetet, egy kamaszos titkot, valami ártatlan butaságot. De amit megláttam, kiszorította a levegőt a tüdőmből.

Egy videó volt.

Rejtett kamera. Dátum: három nappal korábban. Helyszín… a nappalink.

Avery a kanapén ült, összehúzott vállakkal, az ujjai görcsösen fonódtak össze az ölében. Vele szemben egy negyvenes éveiben járó férfi. Soha nem láttam még. Ő viszont ismerte Averyt. Tudta a nevét. És tudta a múltját.

– Meg kell értened – mondta nyugodt, szinte megnyugtató hangon –, ha nem teszed pontosan azt, amiben megegyeztünk, ő mindent meg fog tudni. Arról az éjszakáról. A tűzről. Arról, amit te tettél.

A fülemben zúgni kezdett a világ.

– Kicsi voltam… – suttogta Avery. – Hároméves…

– De emlékszel rá – vágott közbe a férfi. – És az emlékek veszélyesek. Különösen ezek.

A videó hirtelen megszakadt.

Marisára néztem. Az arca sápadt volt, mintha minden vér kifutott volna belőle.

– Ki ez az ember? – kérdeztem. A hangom idegenül csengett.

– Nem tudom – felelte halkan. – De tegnap kaptam egy e-mailt. Ugyanerről a címről. Volt benne más is.

Lapozott. Fotók. Egy régi rendőrségi jelentés. Megsárgult papírok. Éjszakai baleset. Égő autó. Két felnőtt halottként feltüntetve. Alul kézzel írt megjegyzés:

„A tűz feltételezett keletkezési helye: hátsó ülés. Lehetséges ok: gyermek által használt öngyújtó.”

Megszédültem.

– Ez nem lehet igaz – mondtam halkan. – Csak egy gyerek volt.

– Tudom – válaszolta Marisa. – De ha mégis… el tudod képzelni, mi történne?

Nem válaszoltam. Már a folyosón voltam.

Avery a szobájában ült a padlón, és gondosan hajtogatta a ruháit egy hátizsákba. Túlságosan gondosan.

– Iskolába készülsz? – kérdeztem.

Összerezzent. Lassan rám emelte a tekintetét.

– Nem.

A csend köztünk sűrű és nyomasztó volt.

– Ki járt itt nálad? – kérdeztem nyugodtan.

Az ajka remegni kezdett.

– Azt mondta, ha elmondom neked, nem fogsz többé szeretni.

Ezek a szavak jobban fájtak bárminél.

Leültem mellé. Lassan. Óvatosan.

– Avery… nézz rám.

Engedelmeskedett. A szemében ugyanazt a félelmet láttam, mint tizenhárom évvel ezelőtt a sürgősségin.

– Mi történt azon az éjszakán?

Sokáig hallgatott. Aztán megtört a hangja.

– Anya és apa veszekedtek. Nagyon kiabáltak. Féltem. Találtam egy öngyújtót. Csak azt akartam, hogy rám figyeljenek… Nem akartam, hogy… – sírni kezdett. – Nem akartam, hogy meghaljanak.

Magamhoz szorítottam. Erősen. Ahogy akkor.

– Gyerek voltál – mondtam halkan. – Egy rémült kisgyerek. Ez nem tesz szörnyeteggé.

– De azt mondta, börtönbe zárnak téged. Hogy tudtad az igazat, és mégis magadhoz vettél.

Most már minden világos volt.

– Ki ő? – kérdeztem.

– Magánnyomozó. A szüleim rokonai bízták meg. Fél éve találtak rám.

Rokonok. Akikről mindig azt mondták, nem léteznek.

Rájöttem, hogy ez a történet soha nem a múltról szólt. Zsarolásról szólt. Félelemről. Arról, hogy el akarják venni tőlem a lányomat az „igazság” álcája mögé bújva.

Felálltam.

– Nem mész sehova – mondtam határozottan. – Sem ma. Sem holnap. Soha nélkülem.

– És Marisa? – kérdezte halkan.

Behunytam a szemem.

– Marisa megijedt. De a félelem az ő döntése. Te az én lányom vagy.

Azon az éjszakán nem aludtunk. Felhívtam egy ügyvédet. Aztán a rendőrséget. A videó manipulált volt. A jelentés tele hibákkal. A nyomozónak korábban is voltak zsarolási ügyei. Elvették az engedélyét.

Két hónappal később vége lett.

Marisa hamarabb elment. Nem voltak viták. Nem voltak vádak. Csak annyit mondott: „Nem tudok együtt élni egy ilyen múlttal.”

Én maradtam.

Averyvel.

Ma tizenhat éves. Vizsgákra készül, és vitatkozik velem a zenéről. Néha még mindig rémálmai vannak. Ilyenkor bekopog a hálószobám ajtaján.

És én mindig ajtót nyitok.

Mert tizenhárom évvel ezelőtt, egy fertőtlenítőszagú, halállal teli szobában mi egymást választottuk.

És semmilyen „szörnyű titok” nem változtathat ezen.