Semmi különös nem járt a fejemben: csak meg akartam locsolni a virágokat, és megnézni, nem szórták-e szét a macskák megint a szemetet. Egy szokásos mozdulat, egy hétköznapi pillanat.
De amint kinyitottam a kaput, valami borzalmas szag csapott meg.
Olyan erős volt, hogy azonnal összerándult a gyomrom. Fémes ízt éreztem a számban, és a mellkasomban furcsa szorítást. Tettem néhány lépést előre… majd megdermedtem.
A virágágyás mellett, közvetlenül a földön, valami ott feküdt.
És nem volt mozdulatlan.
Egy vöröses, nyálkás massza volt, fényes és nedves, mintha kifordították volna önmagából. A felszíne szabálytalan volt, undorítóan csillogott. A szaga a rothadó húséra emlékeztetett, mintha egy elpusztult állatot hagytak volna ott napokra. Ösztönösen hátraléptem. A szívem vadul vert.
A gondolataim elszabadultak.
Mi ez?
Egy lárva?
Valami parazita?
Egy ismeretlen élőlény?
Esküdni mertem volna, hogy lassan mozog. Nem hirtelen, hanem finoman, szinte észrevétlenül, mintha pulzálna. Abban a pillanatban jeges félelem futott végig rajtam. Elővettem a telefonomat, gyorsan készítettem néhány fotót, majd undorodva eltávolodtam.
A szag még bent a házban is kísértett.
Azonnal válaszokat kezdtem keresni az interneten. Beírtam a keresőbe:
„vörös nyálkás dolog, erős rothadásszag”.
Valami egyszerű magyarázatra számítottam. Egy féregre. Egy romlott ételmaradékra. Egy ártalmatlan gombára. De amit találtam, attól kirázott a hideg.
„Ez nem állat. Nem lárva. Egy rendkívül ritka és taszító gombafajról van szó, amelyet az egyik legkellemetlenebb élő szervezetként tartanak számon.”
Gomba?
A képernyőt bámultam, és nem akartam elhinni. Amit láttam, túlságosan hús-szerű volt. Túlságosan élőnek tűnt. És az a szag… az lehetetlen.
Tovább olvasva megtudtam, hogy sokan „hullagombának” nevezik. Gyakran egyik napról a másikra jelenik meg. Este még semmi nincs ott, reggelre pedig ott fekszik: vörös, nyálkás, undorító. A szaga szándékos — a bomló hús illatát utánozza, hogy odavonzza a legyeket és más dögevő rovarokat.
A rovarok rászállnak.
Végigmásznak rajta.
És továbbviszik a spórákat.
Az én udvarom is része lett ennek.
Óvatosan visszamentem, és akkor vettem észre valami még rémisztőbbet. Már legyek köröztek körülötte. Nagyok, feketék, tolakodók. Pont olyanok, amik csak döghöz vagy szeméthez gyűlnek. Leszálltak a masszára, eltűntek benne, majd újra felszálltak.
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a felszín enyhén lüktetne. Tudom, hogy őrültségnek hangzik. De a dolog mintha összehúzódott és kitágult volna, mint egy élő szövet. Eszembe jutottak a horrorfilmek, ahol minden egy apró, furcsa felfedezéssel kezdődik.
Szédülni kezdtem. Öklendezhetnékem volt.
Később még ijesztőbb beszámolókat olvastam. Sokak szerint ez a gomba gyakran olyan helyeken bukkan fel, ahol a földben bomló szerves anyag van. Néha ott, ahol évekkel korábban állatokat temettek el. Néhányan arról számoltak be, hogy a megjelenése után fejfájásuk, kimerültségük, rémálmaik lettek.
És ekkor felmerült bennem egy kérdés, amit legszívesebben meg sem fogalmaztam volna:
Mi volt itt, mielőtt megvettük a házat?
Mit rejt ez a föld valójában?
Felhívtam egy ismerős kertészt. Végighallgatott, majd komoran megszólalt:
„Ne érj hozzá puszta kézzel. Egyes ilyen gombák mérgezőek lehetnek. És ha megjelent, az azt jelenti, hogy a talaj nincs rendben.”
Ez a mondat sokáig visszhangzott bennem.
Nincs rendben.
Vastag kesztyűt vettem fel, maszkot, és egy lapátot. Amikor megpróbáltam eltávolítani, az anyag nyúlt és tapadt, mintha nem akarná elengedni a földet. A szag elviselhetetlenné vált. Könnyeztem, a fejem forgott, többször meg kellett állnom.
Amikor végül sikerült mélyre elásnom, hosszú ideig csak álltam ott, és figyeltem a csendet. Az udvar már nem tűnt biztonságosnak. Mintha valami megváltozott volna.
Aznap éjjel nem aludtam.
Azt álmodtam, hogy újra kinyitom a kaput, és az egész udvart vörös, lüktető képződmények borítják. A földből, a ház alól, mindenhol előbújnak. És a szag… mindenütt ott volt.
Reggel kimentem megnézni. A föld nyugodtnak tűnt. Túlságosan nyugodtnak.
De egy dolgot biztosan tudok:
amikor valami ilyesmi megjelenik az otthonod közelében, az soha nem puszta véletlen.
És csak remélni tudom, hogy ez volt az utolsó alkalom.
Отправить ответ