Feltöltötte a profiljára – és senki sem vette észre a legfontosabbat… egészen addig, amíg már túl késő nem lett
A legnyugtalanítóbb dolgok ritkán történnek távoli, ismeretlen helyeken. Nem mindig sötét legendákból vagy horrorfilmekből születnek. Néha ott vannak egészen közel. Olyan közel, hogy az ember ösztönösen elfordítja a tekintetét, mert nem akarja elfogadni a valóságot. Hiszen hogyan történhetne bármi rossz egy megszokott, biztonságosnak hitt környezetben?
Azon a napon semmi sem tűnt különlegesnek. A bátyám egyszerűen csak autózni indult. Nem volt célja, nem volt terve. Ugyanazon az úton haladt, amelyet már számtalanszor bejárt. Egy csendes helyen állt meg, alig 21 kilométerre a házunktól. A nap már alacsonyan járt, a fény furcsán tört meg a fák között. Megállt pár percre, és készített egy fényképet. Egy teljesen hétköznapi pillanatnak tűnt.
A kép azonban túlságosan is jól sikerült.
Feltöltötte a közösségi oldalára egy rövid, jelentéktelen leírással. Jöttek a lájkok, pár ismerős megjegyezte, milyen szép a táj, milyen különleges a hangulat. Senki sem időzött el rajta igazán. Senki sem nézett a háttérbe. Senki sem tette fel a kérdést: miért érződik valami furcsának?
Pedig a fényképen volt valami, amit nem lett volna szabad figyelmen kívül hagyni.
Néhány nappal később újra megnéztem a képet. Nem tudom megmagyarázni, miért, de ezúttal közelebb nagyítottam. Aztán még közelebb. És abban a pillanatban hideg futott végig rajtam.
A háttérben, ott, ahol csak árnyékoknak és fáknak kellett volna lenniük, kirajzolódott egy alak. Először úgy tűnt, mintha csak a fény játszana velünk. Egy optikai csalódás. De minél tovább néztem, annál biztosabb lettem benne, hogy ez nem véletlen. Az alak körvonalai túl határozottak voltak. Az arányai túlságosan emberiek. Mégis… valahogy hibásak. Mintha nem tartoznának ebbe a világba.
Olyan volt, mintha valaki ott állt volna. Mozdulatlanul. És nézte a kamerát. Vagy talán – azt, aki később meg fogja nézni a képet.
Megmutattam a bátyámnak. Először nevetett, azt mondta, csak túlgondolom. De a nevetése gyorsan elhalt. Ő is belenagyított a képbe. Az arca megfeszült. Hosszú másodpercekig hallgatott. Aztán lezárta a telefonját.
Aznap éjjel nem aludt.
Másnap vissza akart menni arra a helyre. Azt mondta, bizonyítani akarja magának, hogy minden csak képzelgés. Egyedül indult el. Körülbelül negyven perc múlva megszakadt vele a kapcsolat. Nem volt térerő. Az aggodalom egyre nőtt. Amikor végül hazatért, sápadt volt, csendes, és úgy tűnt, mintha valami visszavonhatatlanul megváltozott volna benne.
Csak egy mondatot mondott:
„Ott már semmi sem olyan, mint volt.”
Nem magyarázta meg. Egyszerűen törölte a fényképet. Kitörölt minden mentést. Megkért, hogy többé ne beszéljek róla. De vannak dolgok, amelyeket nem lehet eltüntetni pusztán egy gombnyomással.
Azóta furcsa dolgok történnek a házban. Éjszaka zajokat hallunk, amelyeket nem tudunk megmagyarázni. Az úton autók állnak meg ok nélkül. És az a bizonyos távolság – 21 kilométer – már nem tűnik megnyugtatónak. Inkább veszélyesen közelinek.
A legijesztőbb nem az, ami a képen látható volt.
Hanem az, hogy milyen sokan látták – és mégsem vettek észre semmit.
Hányszor siklunk át részletek felett csak azért, mert nem akarjuk elveszíteni a biztonság illúzióját?
Hányszor fordítjuk el a fejünket, amikor valami nem illik bele a megszokott világképünkbe?
Néha nem az a legfélelmetesebb, amit látunk.
Hanem az, amit nem akarunk meglátni.
És ha azt gondolod, hogy ilyesmi veled nem történhet meg, emlékezz erre:
ez mindössze 21 kilométerre történt az otthonunktól.
Отправить ответ