Kiderült, hogy ezek a sárgás-narancssárga gömbök egyáltalán nem ártalmatlan természeti képződmények. Egy ritka gombafajról van szó, amely belülről támadja meg a fát. Évekig képes észrevétlenül élni a törzsben, lassan, szinte hangtalanul pusztítva azt. Külsőleg csak akkor jelenik meg, amikor a folyamat már visszafordíthatatlan. Ezek a „kis narancsokra” emlékeztető képződmények a termőtestei. A végső szakasz.
Ott álltam az udvaron, és az öreg fára néztem, amely gyerekkorom óta a kert része volt. Hirtelen belém hasított a felismerés: ez a fa haldoklik. És nem tegnap kezdődött.
A legnyugtalanítóbbak az interneten olvasott beszámolók voltak. Sokan írták, hogy az ilyen gombák gyakran súlyos stressz után jelennek meg: gyökérsérülés, tartós nedvesség, hirtelen éghajlati változások vagy régi épületek közelsége miatt. Egy férfi azt mesélte, hogy pontosan ilyen képződményeket látott a kertjében, néhány héttel azelőtt, hogy a fa rádőlt a házára.
Kirázott a hideg.
Visszamentem a fához, és alaposabban megvizsgáltam a törzset. Repedések, sötétebb foltok, furcsa szag eső után – korábban soha nem tulajdonítottam ezeknek jelentőséget. Most viszont minden egyértelműnek tűnt. A fa nemcsak beteg volt: valószínűleg belül üreges.
De ez még nem volt minden.
Ahogy tovább olvastam, egyre nyugtalanítóbb részletekre bukkantam. Több forrás szerint ezek a gombák aktív kapcsolatban állnak a rovarokkal. Édeskés, enyhén rothadó szagot árasztanak – pontosan olyat, amilyet én is éreztem reggel. Ez vonzza a legyeket és bogarakat, amelyek később továbbviszik a spórákat. Többen arról számoltak be, hogy idővel rovarok kezdtek előbújni ezekből a puha gömbökből. Nem fészkek. Nem bábok. Valóságos inkubátorok.
Eszembe jutott, milyen volt, amikor megérintettem az egyiket: puha, enyhén nedves, szinte élő.
Ekkor lett úrrá rajtam az igazi pánik. Egyetlen gondolat zakatolt bennem: mi van, ha már mindenhol ott van? A földben. A gyökereknél. Túl közel a házhoz.
Felhívtam egy ismerős agronómust. Hosszan hallgatott, miután mindent elmondtam neki, majd csak ennyit mondott:
„Ha már láthatók a termőtestek, akkor a fát nem lehet megmenteni.”
Azt tanácsolta, hogy azonnal tartsuk távol a gyerekeket és az állatokat, ne érintsük meg puszta kézzel a gombát, és minél előbb hívjunk szakembereket. A spórák veszélyesek lehetnek allergiások és legyengült immunrendszerű emberek számára, zárt udvarokban pedig a levegőben is feldúsulhatnak.
Amikor letettem a telefont, tudtam, hogy ez már nem csupán kellemetlen felfedezés. Ez komoly veszély.
A legfurcsább érzés egész nap nem hagyott nyugodni. Az udvar, amelyet egész életemben ismertem, hirtelen idegenné vált. Szinte fenyegetővé. A fa, amely alatt nyaranta árnyékot kerestünk, most a félelem forrása lett. A feltűnően narancssárga képződmények már nem tűntek érdekesnek vagy különlegesnek. Inkább figyelmeztetésnek hatottak.
Este még egyszer kimentem megnézni őket. A lemenő nap fényében még élénkebbnek, már-már valószerűtlennek tűntek. És akkor vettem észre valamit, amiről ritkán írnak.
Az egyik gömb… megrepedt.
Lassan. Szinte hangtalanul. Sűrű, ragacsos anyag szivárgott ki belőle, a szag pedig azonnal erősebb lett. Hátraléptem, összeszorult gyomorral. Abban a pillanatban értettem meg igazán: a természettel nem lehet könnyelműen bánni. Lehet csendes. Lehet szép. De amikor jelez, annak figyelmen kívül hagyása komoly következményekkel járhat.
Most szakemberekre várok. A fát nagy valószínűséggel ki kell vágni. Az udvart kezelni kell. És minden reggel, amikor kilépek a kertbe, már egészen más szemmel nézek a fákra.
Mert most már tudom: a legijesztőbb dolgok gyakran ártalmatlannak tűnnek. És egy teljesen hétköznapi mozdulat – például a növények meglocsolása – is vezethet olyan felismeréshez, amely után soha többé nem nézel ugyanúgy az otthonodra.
Отправить ответ