Egyetlen pillanat volt elég ahhoz, hogy az életem kettétörjön: arra, ami előtte volt, és arra, ami utána maradt. A jövő, amelyet együtt terveztünk, egyik napról a másikra eltűnt.
Peter legjobb barátja, Daniel volt az, aki segített életben maradni abban az időszakban. Megjavította, ami elromlott a házban, figyelt rá, hogy egyek valamit a kávén kívül, és csendben ott maradt, amikor már nem voltak szavak. Soha nem lépett túl egy határt sem. Nem volt tolakodó, nem flörtölt, nem próbált közelebb kerülni.
Talán éppen ezért nem tiltakoztam, amikor idővel érzések kezdtek kialakulni közöttünk. Nem volt hirtelen fellángolás — inkább nyugalom volt. Olyan érzés, mintha egy hosszú, sötét tél után végre visszatérne a meleg.
A családom támogatott. Még Peter édesanyja is sírva mondta nekem:
„Ő azt akarná, hogy boldog légy.”
Az esküvőnk kicsi és visszafogott volt, a hátsó kertben. Égősorok, egyszerű fogadalmak, néhány ember, akik valóban szerettek minket. Úgy éreztem, készen állok. Készen arra, hogy új fejezetet kezdjek. Hogy újra levegőt vegyek.
Este Daniel házába mentünk — attól a naptól kezdve az már a mi otthonunk volt. Elmentem átöltözni, megpróbáltam lenyugodni. Amikor visszatértem a hálószobába, Daniel a falba épített széf előtt állt. Láttam már sokszor, de soha nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
A keze remegett.
— Ideges vagy? — kérdeztem félmosollyal.
Nem mosolygott vissza.
Olyan tekintettel fordult felém, amilyet még soha nem láttam rajta — bűntudat, félelem és valami mélyebb fájdalom keveredett benne.
— Van valami, amit el kell olvasnod, mielőtt… mielőtt együtt töltenénk ezt az éjszakát — mondta halkan. — Korábban kellett volna elmondanom. Sajnálom.
Összeszorult a mellkasom.
— Mit?
Beütötte a kódot. A széf kinyílt.
Egy vastag mappát vett elő, kifakult szalaggal átkötve. A papírok sárgák voltak, megkopottak. És mindegyiken Peter kézírása volt.
Az én Peteremé.
Leültem az ágy szélére, még mindig az esküvői ruhámban. Remegő ujjaimmal kinyitottam az első levelet.
„Ha ezt olvasod, már nem vagyok itt. És nagy valószínűséggel Daniel van melletted…”
Nem kaptam levegőt.
Peter írt a betegségéről, amelyet majdnem két évig titkolt. A diagnózisról, amelyet magában hordozott. Arról, hogy tudta: kevés ideje maradt. A balesetről is — nem volt teljesen véletlen. Nem akarta, hogy végignézzem, ahogy lassan eltűnik.
De a legnehezebb sorok még hátramaradtak.
„Megkértem Danielt, hogy ígérjen meg nekem valamit: hogy soha nem hagy téged egyedül. És ha egyszer újra képes lennél szeretni, ne meneküljön el ettől. Nem kötelességből. Nem sajnálatból. Csak akkor, ha igaz.”
Felemeltem a tekintetem.
— Te mindezt tudtad? Mindvégig?
Daniel bólintott.
— Megesküdtem neki, hogy hallgatok.
A következő levelek még személyesebbek voltak. Peter rólam írt. A szokásaimról. A félelmeimről. Arról, hogy az egyedülléttől jobban rettegek, mint magától a haláltól. És arról is, hogy már jóval előttünk észrevette azt a láthatatlan köteléket, amely lassan kialakult közöttünk.
Amikor becsuktam a mappát, nem éreztem haragot. Csak mély csendet.
— Miért pont ma? — suttogtam.
Daniel leült a padlóra, mintha nem bírná tovább állva.
— Mert ma lettél a feleségem. És nem kezdhettem veled új életet az igazság nélkül. Még akkor sem, ha elveszítelek.
Odamentem hozzá, és a vállára tettem a kezem.
— Igaza volt — mondtam halkan. — Akkor nem bírtam volna elviselni. De most… most hálás vagyok nektek mindkettőtöknek.
Azon az éjszakán nem beszéltünk sokat a múltról. Nem volt rá szükség.
Mert néha a legfélelmetesebb titkok nem árulások.
Hanem a szeretet utolsó formái.
És az első házassági éjszakámon megértettem: ez nem egy történet vége.
Hanem annak a folytatása, amit ő maga kívánt nekem.
Отправить ответ