Nem volt benne sem fenyegetés, sem durvaság. Csak kimerültség. Egy ember arca, aki túl sok mindent élt át, és túl keveset tudott elfelejteni. A szeme vörös volt, mélyen ülő, tele kimondatlan fájdalommal. A kopott bőrkabát alatt egy megtört élet súlya rajzolódott ki.
Éreztem, ahogy a harag felkúszik bennem. Ki volt ő, hogy itt üljön? Ki volt ő, hogy az én feleségemet gyászolja? Hogy elfoglalja azt a helyet, amelyről azt hittem, csak engem illet?
— Mit akar ezzel mondani? — kérdeztem, remegő hangon.
Halkan kifújta a levegőt, majd lassan visszaült a sírkő mellé, mintha hirtelen elfogyott volna az ereje.
— Hat évvel ezelőtt meg kellett volna halnom — mondta. — Túladagolás. Baleset. Az orvosok lemondtak rólam. A családom elfordult tőlem. Senki voltam. És akkor belépett a kórterembe a felesége.
Összeszorult a mellkasom.
Elmesélte a kórházat, a fertőtlenítő szagát, az állandó fájdalmat, a szégyent. Azt, hogy mindenki csak egy újabb aktát látott benne. Egy problémát. Egy elveszett ügyet. Mindenki — kivéve Sarát.
— Ő soha nem nézett rám úgy, mint egy roncsra — folytatta. — Úgy beszélt velem, mintha még számítanék. Ott ült mellettem, amikor remegtem az elvonási rohamoktól. Beszélt hozzám akkor is, amikor én már nem akartam élni. Egyszer megkérdeztem tőle, miért csinálja mindezt. Azt felelte: „Mert ha csak egyetlen életet is meg lehet menteni, akkor az enyémnek is van értelme.”
Ez teljesen rá vallott. Szinte hallottam a hangját.
— Megkért, hogy soha ne mondjam el magának — tette hozzá halkan. — Nem akarta, hogy én árnyék legyek az ön családjában. Azt mondta, az önök élete tiszta és szép… és az enyém nem tartozik bele.
Abban a pillanatban a harag bűntudattá változott.
Hányszor jött haza fáradtan, hallgatagon. Hányszor gondoltam azt, hogy „csak nehéz napja volt”. Nem tudtam, hogy közben mások terheit cipeli. Idegenek életét tartja a kezében. Olyan emberekét, akikről soha nem beszélt.
— Amikor kiengedtek a kórházból, mindent abbahagytam — mondta. — Az alkoholt. A drogokat. A régi társaságot. Dolgozni kezdtem. Újra élni tanultam. Csak azért, mert egy nő hitt bennem akkor, amikor senki más nem.
Elhallgatott, majd óvatosan a sírkőre tette a kezét, arra a kőre, amelybe a feleségem neve volt vésve.
— Amikor megtudtam, hogy meghalt… tudtam, hogy nincs jogom ott lenni a temetésen. Nem voltam része az „igazi” életének. De megfogadtam, hogy amíg járni tudok, eljövök ide. Minden szombaton. Pontosan ugyanabban az időben. Csak azért, hogy megköszönjem neki.
Nem tudom, mikor ültem le mellé. A könnyek maguktól folytak. Először a halála óta nem csak az ürességet sirattam, hanem azt is, aki valójában volt.
Ez az ember nem helytelen szeretetből járt ide. Nem birtokolni akart semmit. Hálából jött. Azért, mert Sara tovább élt benne.
Azóta néha együtt ülünk ott. Néha csendben. Néha beszélgetve az életről, a gyerekekről, róla.
És minden alkalommal, amikor elindulok hazafelé, ugyanarra a felismerésre jutok:
én a férje voltam.
De a világnak ő sokkal több volt ennél.
Отправить ответ