Semmi különös: szép, rendezett csövek, friss zöld levelek, normális ár. Még örültem is neki, mert a gyerekeim imádják a kukoricát. Számukra ez majdnem ünnep: forró, szaftos, enyhén sós, egy kanálnyi olvasztott vajjal. Egyszerű öröm, ami soha nem okozott csalódást.
Otthon leültem az asztalhoz, és elkezdtem hámozni a leveleket. Először az első réteget, majd a másodikat, végül pedig… a kezem hirtelen megállt. A cső belsejében valami egészen furcsa jelent meg. Nem hasonlított romlott szemre, nem volt kosz, nem volt penész a megszokott értelemben. Valami sötét, szürke-fekete, nedves anyag volt ott, mintha élne, vagy legalábbis mozogni akarna.
Az undor és a megmagyarázhatatlan félelem egyszerre öntött el. Percekig csak bámultam azt a dolgot, és nem tudtam eldönteni, hogy megérintsem-e. Végül inkább letettem a kukoricát a pultra, és elővettem a következőt. Három másik csőben ugyanez a különös kép fogadott.
Abban a percben egy pillanatig sem haboztam: az egész zacskó ment a kukába. Nem volt „hátha le lehet tisztítani”, nem volt „talán még jó lehet”. Nem. Nem fogtam kockáztatni, főleg nem a gyerekeim miatt.
Később derült ki, mennyire nem volt alaptalan a félelmem.
Miután a gyerekek elaludtak, elővettem a laptopot, és elkezdtem kutakodni az interneten. Először csak kíváncsiságból, aztán egyre növekvő nyugtalansággal. Cikkeket olvastam, fotókat néztem, fórumokat böngésztem, és minden új információval azt éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a világgal.
Hamarosan kiderült, hogy amit láttam, azt golysa kukoricának vagy latinul Ustilago maydis-nak hívják. Ez egy gombafertőzés, amely megváltoztatja a kukoricát: a szemek megduzzadnak, elszürkülnek, majd fekete, spórákkal teli buborékokká alakulnak. Nem egyszerű romlásról van szó, hanem egyfajta hátborzongató átalakulásról. A kukorica mintha belülről rothadna el, miközben furcsa, sötét megvastagodások nőnek rajta.
Ekkor azt hittem, hogy ennél már nincs feljebb a döbbenetben — de tévedtem.
Ugyanis néhány kattintással később megtudtam, hogy egyes országokban ezt a jelenséget különlegességként fogyasztják. Igen, jól olvasta az ember: „delikátum”. Mexikóban huitlacoche néven ismerik, és éttermekben tálalják, levesekhez, mártásokhoz, töltelékekhez használják. A gurmék szerint diós, földes íze van, és igazi csemegének számít.
Én pedig közben undorral túlélni próbáltam a látványt, amit otthon találtam.
És ekkor jött a történet abszolút csúcspontja: vannak olyan termelők, akik szándékosan fertőzik meg a kukoricát ezzel a gombával, hogy később drágábban adhassák el. A vásárló pedig azt hiszi, valami különlegeshez jut, miközben más helyeken az emberek ugyanettől halálra rémülnek.
Két nappal később visszamentem ugyanabba az üzletbe. Nem kukoricát keresve, csak éppen arra vitt az utam. De ahogy elhaladtam a zöldséges pult mellett, valami megfagyott bennem: ugyanazok a csomagok, ugyanazzal a címkével, ugyanott. Senki nem ellenőrizte, senki nem szedte le őket, mintha minden teljesen rendben lenne. Az emberek nyugodtan pakolták a kosarukba.
Nem értettem. Odaléptem az egyik alkalmazotthoz és elmondtam, mit találtam. A férfi közömbösen rám nézett, és ennyit mondott:
„Mi azt tesszük ki, amit a beszállító hoz. Ha a vevőnek nem tetszik, nem kell megvenni.”
Semmi döbbenet, semmi érdeklődés, semmi felelősségérzet. Mintha csak vakon tovább kellene adni mindent, amit hoznak, a gondolkodást pedig másra hagyni.
Ott álltam, és rájöttem: a mai élelmiszerlánc hatalmas részben arra épül, hogy a fogyasztó vak bizalommal él — és arra, hogy senki nem kérdez semmit.
Отправить ответ