A teste cselekedett helyette — óvatosan, szinte félelemmel, mintha attól tartott volna, hogy egyetlen rossz mozdulattal még nagyobb fájdalmat okoz. Sophie remegett. Nem a hidegtől. Valami mélyebbtől. Egy félelemtől, amely napok óta nem engedte el.
— Nyugodj meg… apa itt van… — suttogta, bár a saját hangja is idegennek tűnt.
Leültette az ágy szélére, ügyelve arra, hogy a háta ne érjen a háttámlához. Sophie ösztönösen megfeszült, becsukta a szemét, mintha a fájdalom már a gondolattól is elindulna. Ez a mozdulat jobban megsebezte Aaront, mint bármilyen sikoly.
— Mióta fáj? — kérdezte halkan.
— Majdnem mindig… — felelte Sophie. — Főleg éjszaka. Amikor sötét van. Amikor arra gondolok, hogy nem jössz haza.
Ezek a szavak megállították benne a levegőt.
Aaron körbenézett a szobában. Minden tökéletes rendben volt. Az ágy gondosan megvetve, a játékok sorban elrendezve. Régebben ezt biztonságnak hitte volna. Most azonban mást látott benne — kényszerített csendet, túlzott fegyelmet. Nem otthont, hanem egy láthatatlan ketrecet.
Szeretett volna tovább kérdezni. De félt a válaszoktól.
— Hol van anya? — kérdezte végül.
Sophie összerezzent.
— Azt mondta, fáradt… lefeküdt aludni. Azt is mondta, ha elmondom neked, minden az én hibám lesz. És rosszabb dolgok történnek majd.
Aaron egy pillanatra lehunyta a szemét. Csak egy pillanatra. Hogy ne kiabáljon. Hogy visszatartsa a benne tomboló dühöt.
Újra letérdelt a lánya elé.
— Figyelj rám, — mondta nyugodtan, de határozottan. — Te semmiről sem tehetsz. Soha. Sem most, sem korábban. Érted?
Sophie lassan bólintott, de a szemében nem volt megkönnyebbülés. Csak kimerültség és félelem — túl érett érzések egy nyolcéves gyerek számára.
Aaron kiment a folyosóra, elővette a telefonját. A keze remegett, alig tudta megnyomni a gombokat.
— A lányomnak nagyon fáj a háta, — mondta a diszpécsernek. — Igen. A sérülés valószínűleg nem friss. Kérem, küldjenek mentőt. Azonnal.
Amikor visszatért, Sophie ugyanabban a testhelyzetben ült, mozdulatlanul, mintha attól félne, hogy egy apró mozgás újabb fájdalmat indít el.
— Kórházba megyünk, — mondta neki halkan. — Ott segítenek.
— Haragszol rám? — kérdezte Sophie alig hallhatóan.
Aaron megdermedt.
— Rád? — megrázta a fejét. — Soha.
A kislány sírni kezdett. Hang nélkül. Könnyek csorogtak végig az arcán, de egyetlen hang sem hagyta el az ajkát — mintha még a sírás is tiltott volna.
A kórházban az orvosok halkan beszéltek. Túl sokáig. Vizsgálatokat végeztek, összenéztek. Aaron hideget érzett a mellkasában.
— Repedés van a gerincén, — mondta végül az orvos. — Nem friss sérülés. És korábbi zúzódások nyomai is láthatók. Értesítenünk kell a gyermekvédelmet.
Aaron bólintott. Már tudta.
Amikor a gyermekvédelmi munkatárs odalépett hozzá, nem keresett kifogásokat.
— Nem tudtam róla, — mondta egyszerűen. — De most már tudom. És nem megyek el.
Az éjszakát egy műanyag széken töltötte a kórházi ágy mellett. Sophie aludt, szorosan fogva az ujját, mintha attól félne, hogy eltűnik. Aaron a fehér falat nézte, és megértette: az otthon, amelyről azt hitte, biztonságos, csak egy gondosan felépített látszat volt.
Eszébe jutott minden „majd később”. Minden jel, amit nem vett észre.
Másnap feljelentést tett. Elindult a vizsgálat. Aztán a bíróság. Hosszú út a gyógyulás felé.
De minden este ott volt. Olvasott. Hallgatott. Fogta a kezét.
És egy nap Sophie ezt suttogta:
— Apa… most már tudok aludni. Már nem fáj.
Abban a pillanatban Aaron megértette: a legszörnyűbb igazságok nem kiáltással kezdődnek — hanem egy halk suttogással, amelyet túl sokáig senki sem akart meghallani.
Отправить ответ