Gyerekként elveszítettem mindkét szülőmet, és attól a naptól kezdve az életem darabokra hullott. Egyetlen ember maradt mellettem: a nagymamám.
Nem voltunk gazdagok.
Egy kicsi, kopott lakásban éltünk, ahol minden forint számított.
Sokszor vacsora közben is csendben számoltunk: mire futja még, és mire nem.
De együtt voltunk. És ez akkor mindennél többet jelentett.
Az iskolában azonban egészen más világ várt rám.
A nagymamám az iskolai menzán dolgozott.
Számomra ő volt az erő, a biztonság, az otthon.
Az osztálytársaim szemében viszont… csak nevetség tárgya.
Nevettek a kifakult kötényén.
A régi cipőjén.
A halk hangján, amikor kedvesen megkérdezte:
„Hogy vagy, drágám?”
És mindig ott volt az a suttogás, éppen elég hangosan, hogy én meghalljam:
„Buta menzás néni.”
A tanárok soha nem reagáltak.
Talán nem hallották.
Vagy nem akarták hallani.
És a nagymamám?
Ő soha nem változott meg.
Mosolygott.
Minden gyereknek jó étvágyat kívánt.
Emlékezett a nevekre.
És titokban nagyobb adagot adott azoknak, akik túl soványnak tűntek.
Még azoknak is, akik nap mint nap megalázták.
Én soha nem mondtam el neki, mennyire fáj.
Nem akartam még egy terhet a vállára rakni.
Aztán egyik nap megállt a szíve.
Hirtelen.
Figyelmeztetés nélkül.
Néhány nappal az érettségi előtt.
Ott ültem az üres lakásban, és csak egy kérdés járt a fejemben újra és újra:
Ha több pénzünk lett volna… talán még élne?
Mindenki azt mondta, nem kell elmennem az ünnepségre.
Megértik.
De ők nem tudták azt, amit én.
A nagymamám évek óta erről a napról álmodott.
Arról, hogy lát engem a színpadon.
Hogy büszkén néz rám.
Ezért elmentem.
Amikor a nevemet kimondták, kiléptem a színpadra.
Ugyanazok az arcok néztek rám, akik éveken át kinevették őt.
És amikor megszólalhattam, csak ennyit mondtam:
„A nagymamám több ezer ebédet szolgált fel nektek.
Ma este én szolgálom fel nektek azt az igazságot, amit soha nem akartatok lenyelni.”
A terem néma lett.
Folytattam.
Elmondtam, hogy hajnalban kelt, hogy meleg étel várjon rátok.
Hogy tudta, kinél nincs mit enni otthon.
Hogy az emberséget mindig a büszkeség elé helyezte.
Elmondtam, hogy eladta a jegygyűrűjét, hogy legyen iskolai ruhám.
Hogy télen gyalog járt, csak hogy én tanulhassak.
Hogy ő volt a legerősebb ember, akit valaha ismertem.
Láttam, ahogy a tekintetek lesütődnek.
Ahogy néhányan sírni kezdenek.
„Egy olyan emberen nevettetek,” mondtam végül,
„akiben több volt az emberség, mint az összes gúnyolódóban együttvéve.
És ha most szégyent éreztek,
akkor talán ez az első igazi lecke, amit tőle kaptatok.”
Amikor befejeztem, az egész terem felállt.
A nagymamám már nem lehetett ott.
De azon a napon mégis győzött.
Ő titeket étellel táplált.
Engem méltóságra tanított.
És még a halála után is
csenddé változtatta a kegyetlen nevetést.
Отправить ответ