A telefon rezgett a kezemben, mintha sürgetne: vedd fel.
Felvettem.
— Anaszta… — kezdte túl édes hangon. — Ez valami félreértés lehet. Te most ugye… viccelsz?
— Nem szoktam viccelni — feleltem halkan. — Főleg nem családdal.
Csend.
Hallottam a háttérben a hullámok zaját. Nevetést. Poharak csilingelését.
— Dániel csak… véletlenül került rá a képre — mondta végül. — Tudod, Antalya tele van turistákkal.
— És Irén is véletlen volt? — kérdeztem. — Az is véletlen, hogy a férjem keze a húgom combján van?
Tamara levegőt vett. Mélyet. Olyat, amit azok vesznek, akik gyorsan döntenek: hazudjanak-e tovább, vagy támadjanak.
— Anaszta, te mindig is túl érzékeny voltál — mondta élesen. — Ha nem lennél ennyire… feszült, talán a férjed sem keresne máshol megértést.
Nem kiabáltam.
Nem sírtam.
— Értem — mondtam. — Akkor most figyelj rám nagyon alaposan.
Letettem.
Perceken belül Irén írt.
„Kérlek, beszéljünk. Ez nem az, aminek gondolod.”
Elmosolyodtam.
Pontosan az volt.
Visszaírtam:
„Nem kell. A kép többet mondott mindennél.”
Ezután kikapcsoltam a telefonomat.
Aznap este először aludtam nyugodtan hónapok óta.
Másnap reggel összepakoltam Dániel holmiját.
Precízen. Tárgyilagosan.
Mintha egy idegen után takarítanék.
A zakója zsebében megtaláltam az antalyai szálloda kártyáját.
Két főre szóló foglalással.
Irén nevére.
Nem törtem össze.
Nem roppantam meg.
Valami sokkal veszélyesebb történt: megnyugodtam.
Dániel két nappal később állt az ajtóban.
Napbarnítottan.
Magabiztos mosollyal.
— Beszélnünk kell — mondta.
— Már nem — válaszoltam.
Átnyújtottam neki egy borítékot.
Benne volt:
a kivágott fotó,
az ügyvéd elérhetősége,
és egyetlen mondat kézzel írva:
„A testvéremet elviheted. Az életemet nem.”
Elfehéredett.
— Anaszta, ez nem ilyen egyszerű…
— De — szakítottam félbe. — Pont ilyen egyszerű.
Egy héttel később a családi vacsorán Irén nem jelent meg.
Tamara nem nézett rám.
Dániel neve pedig már múlt idő volt.
És akkor történt valami, amire senki nem számított.
Két csík.
Ott volt.
Tisztán.
Megkérdőjelezhetetlenül.
Az orvos mosolygott.
— Gratulálok. Kiváló értékek.
Eszembe jutott Irén mondata:
„Talán nem mindenkinek adatik meg, hogy anya legyen…”
És halkan, csak magamnak, azt suttogtam:
— De nekem igen.
Aznap este új fotót töltöttem fel.
Nem Antalyából.
Nem tengerrel.
Egy csésze teával.
És egy ultrahang képpel az asztalon.
Felirat nélkül.
Tamara látta.
Irén látta.
Dániel is.
És először az életemben nem én magyarázkodtam.
Minden válasz ott volt a képen.
Отправить ответ